A halászlét főztem, vagyis már az utolsó stációnál tartottam, amikor a fűszerezés után belettem a pontypatkókat és a harcsafilé darabokat, s hallgattam Eric Burdont, aki azt kérte, azt énekelte, hogy vigyék haza.És ilyenkor óhatatlanul eljön a számvetés ideje, hogy mekkora a veszteséglistánk, és ez nem a statisztikáról szól, mert a telefonomban is van legalább 20 név, akik már odaát vannak. Sokkal inkább az az érzelmi sokk, hogy mennyire hiányoznak, és ez a spirituális fájdalom semmihez sem hasonlítható, mintha részecskékre daraboltak volna, elvesztettük volna a javát és a saját testünk rozsdásodása ehhez képest semmiség, pedig hol itt, hol ott nyikorog, de mi még élünk.
Nekem a Joschka Fisher az a Joe Laux vagyis Blöró,akivel jó barátságba keveredtünk, és tíz éven át minden pénteken délután háromkor a Maros utcai sörözőben találkoztunk és kibeszéltük a világ dolgait.Barátok voltunk és csak utólag döbbentem rá, hogy milyen fontos volt ez a kapcsolat, miért igyekeztem mindenen át ott lenni. És amikor nemrégiben Presser Pici említette, hogy milyen értékes ember volt, miért nem írtak róla egy könyvet, akkor döbbentem rá, hogy ez nekem megadatott, csak nem gondoltam rá. Ez bűn, miután megvolt a lehetőségem, hogy kikérdezzem. Ő volt az első profi magyar menedzser, akit úgy elfelejtettek, mint ahogy mindenki mást, aki számított abban a szűk világban.S nekünk újságíróknak ez a felelősségünk, dolgunk, hogy megemlékezzünk azokról, akik nyomot hagytak a korukban. És nekem is nagy adósságaim vannak ezügyben, bár senki nem fog rákérdezni, de a lelkiismeretem még működik.
A leltárnak persze még nincs vége, Szentgyörgyi Laci, K. Tóth Laci és még többen is vannak, akiknek többet is segíthettem volna, ha tudom, mekkora bajban vannak.Mondhatnám, hogy ők nem avattak be, milyen csapdába kerültek, de jobban kellett volna figyelnem őket, ki kellett volna találnom, hogy szükségük van rám. És Pintér Zsolt, Pintér Laci, Jánosi Kati, vagy Brády Marci, akik ugyancsak túl közel álltak hozzám.Nem kell elutaznom New Yorkig, hogy a 44. utcában, a Jimmy’s Corner kocsmában két bostoni lager között felidézzem őket. Ám ki emlékszik rájuk, ahogy a szüleim is elmentek, s nem maradt utánuk csak néhány fénykép. A fene egye meg ezt a materiális világot, hogy itt már semmi sem számít, porból vagyunk és porrá leszünk. Végül is nem csodálkozom, hogy még mindig annyi hívő van.
