Egy kisfilmet forgattunk az óbudai temetőben, s amikor eltettük a kamerát, megkerestem Jóska sírját. Egy régi, megszürkült kő, mintha már évszázadok óta ott lenne. Így felejtődik el mindenki. S a minap kezembe került a Presser könyv, kerestem egy bejegyzést az LGT-ről és akkor láttam meg azt a sort, egy költői kérdést, miért nem írtak könyvet Lauxról. És valóban, tíz éven át minden pénteken délután háromkor találkoztunk a John Bull Pubban, majd a Maros sörözőben, de erről nem beszéltünk, pedig én megírtam volna a könyvét, de talán ő kívánt volna tépelődni azon, hogy mit írjon meg és mit tartson meg magának. Az amerikai éveiről sem beszélt, pedig együtt megjártuk Los Angelest is, megmutatta az egykori lakását, de nem mesélt azokról az időkről.
Amikor az első felesége felkért, hogy mondjak beszédet a temetésén, majd ezt a második felesége is megerősítette, napokig ideges voltam, nem is napokig, hanem az utolsó pillanatig, hiszen túl közel voltam hozzá, hogy emlékezzek rá és túl távol, hogy méltó legyen hozzá. Végül is megírtam, de a felét sem tudtam elmondani fejből, pedig a papíros ott volt a zsebemben. Tárgyszerű volt, mondta útban a sír felé László, az amerikai barátja.
Hogyan is lehetne másként emlékezni a barátodra, aki azóta is hiányzik és aki tíz év alatt is zárkózott maradt, ahogy mindenki mással szemben is, pedig bárkit képes volt megdumálni. Született menedzser volt, de magát sosem adta ki.És miután ő ment el, ő hagyta el az LGT-t, a feleségét, a fiát, a barátait, az országot, bármit mondhattak volna rá, mégsem hallottam róla rosszat. Tizenöt éve, amikor megismertem, egy kollégámmal könyvet írtam a legjobb magyar rockbandákról, s Jóska rögtön ráállt, hogy elmeséli az Omega és az LGT első éveit. aztán az Omegát Kóborral, az LGT-t Presserrel folytattam. Mindketten úgy érezték vége a világnak, amikor Jóska elhagyta a hajót. Az Omegának a jövője is bizonytalan volt, hiszen vele ment Presser és Adamis is. Presser pedig már-már kétségbeesett, hogy most már neki kell menedzselni az LGT-t, bejárni az ORI-hoz és a Lemezgyárba. Az a könyv megíródott, de mi folytattuk a beszélgetéseket, s azóta minden péntek délután találkoztunk.
Amikor utoljára beszéltünk, már Balatonfüreden volt, a Somló temetés után. Azt mondta, semmi baj, jövő pénteken talán már találkozhatunk. A Somló temetését nagyon nehezen viselte, azt mondta, 3 napig sírt utána. És hogy milyen hideg, lelketlen volt a temető. Visszakérdeztem, melyik temetőnek van lelke? Az óbudainak, mondta, az olyan családias. És most ott van egy szürke sírkő és lassan elfelejtik, hogy Laux ott volt a magyar rock születésénél, az első igazi menedzser volt, s csak akkor ment világgá, amikor az LGT amerikai karrierjét egy ostoba döntéssel befagyasztották. Talán megbánta, talán nem. Talán elmondta volna, ha könyvet írhattam volna róla, talán nem. Jónéhány könyvet őrzök, amit az ő kiadója jelentetett meg, többnek még szerkesztője is voltam és csak röhögni, meg sírni tudnék, hogy egyetlen sincs köztük, amelynek Laux a címe.
