A csendes eső vigasztalhatatlanul szemetelt.
Álltam a Dunaparton hallgattam a cseppeket,
Egy hosszú teherhajó rajta felfelé igyekezett,
Önkéntelen nyújtottam feléje a segítő kezet.
Elbírta a rakományát, nagy lendülettel haladt.
Megszokott maga mögött néhány jómadarat,
De most egyedül, a hullámokat csak szelve,
Éppen elég volt a rég megszokott saját terhe.
A kezem újra megmozdult, és integettem neki.
A táj békés csendjét nem törte meg semmi.
Ám mégiscsak megláthatott a hajó kapitánya,
Mert hármat is szólt a dudája, ezeknek utána.
Nekem sem kellett több, és lengettem a kezem.
A személyzet is észrevette, mennyire igyekezem.
Az öblös hajókürt ezek szerint alkalmas volt arra,
Hogy olyan dallamos lett, mint egy trombita hangja.
Csak ketten voltunk néhány percig, sehol egy lélek.
A természet nem szenvedte az alkotó közösséget.
Ott történt, ahol keresztezi az ezer éves Molnár utca
Az Öreg Dunát, aminek nagy a széle, és bő a hossza.
Végül is a szűkszavú kivételes beszélgetésünk,
Olyan bensőséges gazdagságban bővelkedett,
Hogy rendszert csinálva ezentúl később belőle,
Majd máskor is kitartó bátorsággal integetek.
Mert létezik az a jó érzés, ami eleven életre kel,
Nem csak akkor, ha egy teherhajó nálunk vizitel,
De elmehetünk ezentúl majd úgy is egymás mellett,
Hogy egy apró jelzéssel a másiknak mégis tisztelgek.
Az üdvözítő szóváltás oly annyira megtetszett,
Hogy szinte kikényszerítette belőlem ezt a verset.
Én is vízen éltem, az életem egy meghatározó részét,
Innen üdvözölöm a kapitányt, és a hajó legénységét.
Céltalan út tudom nincs a végtelen vízeken.
Az utazásaitok kívánom, hogy legyen töretlen!
A kikötők változatossága várakozzon rátok,
A szeretetteitekkel együtt, jó szerencsét kívánok!
