2024. szeptember 20. (péntek) 00:10

Rossi karácsonya

Marco Rossival hihetetlenül megerősödött a magyar labdarúgó válogatott, s addig nem is kell aggódnunk, míg egy olasz első ligás csapat nem akartja elcsábítani, hiszen arra nehezen mondana nemet az olasz edző. Ám egycsapásra meggyengülni a csapatunk, hiszen többe edző is felsült már Budapesten és hát nincs is könnyű dolguk, miután légiós válogatottat kell összeállítani, miután a magyar bajnokság színvonala nagyon gyenge, tele légiósokkal és néző nélkül. Részleteket közlünk a Nemzeti Sport által készített interjúból.

– Előfordult már, hogy kisétált az üres stadionba, és a pálya közepéről körbenézett?
– Amikor az olaszokkal játszottunk a Nemzetek Ligájában, Budapesten járt az az olasz stáb, amely dokumentumfilmet forgatott rólam. A meccs előtt két nappal kimentünk a stadionba, és a kezdőkörben kellett sétálgatnom. Akkor jártam ott lent az üres arénában legutóbb.
– A válogatott tíz mérkőzést játszott a kétezerhuszonhármas esztendőben, Észtországgal, Bulgáriával, Mon­tenegróval, Litvániával, Szerbiával és Csehországgal szemben is veretlen maradt. Ha egy meccset kellene kiemelnie, melyik lenne az?
– Képtelenség egyet a többi elé helyezni… Az esztendőben szerencsére több olyan mérkőzés is volt, amely különböző okok miatt maradt emlékezetes. Elsőként a Bulgária ellen hazai meccsünket emelném ki, az Európa-bajnoki selejtezők elején jártunk, az első negyvenöt perc talán az egyik legjobb fél­idő volt, amióta szövetségi kapitány vagyok. Kényelmes előnyre tettünk szert, meggyőző játékkal rukkoltunk ki. És persze itt van a Szerbia elleni két ütközet is… A szerbek kerete jóval erősebb a miénknél, szinte az összes futballistájuk topbajnokságban játszik, mégis kétszer legyőztük a válogatottjukat. Ez nem a véletlen műve. És idesorolnám az utolsó selejtezőnket is. Bár Monte­negró ellen már biztos Eb-résztvevőként léptünk pályára, a hangulat, a meccsre való készülődés egészen elképesztő volt. Sosem felejtem el.
– És a szófiai utolsó pillanatok?! Azt hittem, azzal kezdi.
– Szófiában olyan nyomás, akkora stressz volt rajtam, hogy azokat a pillanatokat senkinek sem kívánom. Amikor a kilencvenhetedik percben azzal a bizonyos öngóllal egyenlítettünk, olyan érzésem volt, mintha egy film peregne előttem. Felfokozott állapotba kerültem, és ezt képtelenség is szavakba önteni. Hasonló volt, mint amikor három évvel ezelőtt az Izland elleni Eb-pótselejtezőn Szoboszlai Dominik a lefújás előtti pillanatokban a bal alsó sarokba lőtte a labdát. Érdekes, ilyen téren tökéletes a memóriám, apró részletekre is képes vagyok visszaemlékezni, így még a kétezertizennyolcas, Finnország elleni debütáló mérkőzésem egyes jeleneteire is emlékszem.

– Ha Tamperében valaki a vesztes ­meccs után azt mondja, öt évvel később a második Európa-bajnokságra vezeti ki a magyar válogatottat, mit mondott volna neki?
– Hogy ne beszéljen butaságokat… Akkor a túlélésre játszottam, semmi más nem érdekelt, csak az, hogy valahogyan a következő mérkőzés jól sikerüljön. Mindig a következő feladatra fókuszáltam, úgy voltam vele, ha nem jön jól ki a lépés, bármikor megköszönhetik a munkámat. Mondjuk, ez még most is így van… Szövetségi kapitányként sosem lehet tudni, mit hoz a jövő. Túl vagyunk ötvenkilenc mérkőzésen, és még mindig itt vagyok. Számomra már ez önmagában is egészen elképesztő, amiben persze hatalmas része van a játékosoknak, a stábnak és a Magyar Labdarúgó-szövetségnek is. Csak együtt lehettünk ilyen sikeresek.
– Ki volt az év kellemes meglepetése? Egyértelműen Varga Barnabás?
– A csatár olyan szezont produkált, ami előtt meg kell emelni a kalapunkat. Paksról került a Ferencvároshoz, senki sem várhatta tőle, hogy ekkora fejlődést mutasson ilyen rövid idő alatt. Kérdés volt, miként veszi az akadályt ott, ahol sokkal nagyobb a nyomás rajta. Azzal már előtte is tisztában voltam, hogy ha jobb csapatba kerül, sokkal jobb teljesítményre lesz képes. Végül annál is jobb teljesítményt nyújtott, mint amire előzetesen számítani lehetett.

– Az Európa-bajnokságon Németországgal, Skóciával és Svájccal kerültünk egy csoportba. Jó lett volna a németek ellen nyitó mérkőzést játszani?
– Az biztos, hogy óriási reklám lett volna a magyar futballnak. Nagy lett volna a felhajtás körülöttünk, kérdés, ez mennyire tett volna jót a csapatnak… Ám utólag mindegy is. A lényeg, hogy azért utazunk az Európa-bajnokságra, hogy ismét örömet szerezzünk a szurkolóinknak. Nagyot, emlékezeteset szeretnénk alkotni!
– Egyértelműen a német válogatott a csoport favoritja?
– Gyengébb időszakot tudhatnak maguk mögött, mégis biztos vagyok benne, a nyárra teljesen más arcukat mutatják. A csoport esélyesei. A keretükben topjátékosok sora szerepel, nem számítok arra, hogy gyengék lesznek. A másik három válogatott nagyjából azonos esélyekkel vág neki a csoportnak, nüanszok dönthetnek a továbbjutásról.

– Magyar állampolgár lett, de… Az ízlése is maradt a régi, vagy a pizza helyett már a gulyásleves a kedvence?
– Fogalmazzunk úgy, mindkettőt imádom. A hétköznapokban talán még mindig több olasz ételt eszem, ám hetente kétszer-háromszor magyar fogás kerül az asztalra. Számomra Magyarországon az egyetlen nehézség – ha mondhatjuk egyáltalán így – a nyelv. Ha most beszélgetni kezdene valakivel telefonon, nem sok mindent értenék belőle. Néhány kifejezést, szót elkapnék, de a magyar nyelvvel egyszerűen képtelen vagyok megbirkózni.

– A családdal rendre eltervezik, hogy a téli szünetben elutaznak valahova, ám végül mindig maradnak Olaszországban. Az idén sem szakad meg ez a hagyomány?
– Most már fel sem vetődött, hogy utazzunk. Az elmúlt években számtalanszor elterveztük, hogy nekiindulunk a nagyvilágnak, mégis mindig Pozzuoliban maradtunk. Nyilván azért, mert ott érezzük a legjobban magunkat, ott vannak a családtagjaink, barátaink. Túlzottan sokáig azért nem leszek odahaza, január elején jövök vissza Magyarországra.
– Máris kezdődik a munka?
– Szeretnék néhány külföldön futballozó játékost is meglátogatni. Liverpoolban megnézném Szoboszlai Dominikot, az edzésekbe is szívesen belenéznék, Jürgen Klopptól biztosan el lehet lesni ezt-azt. A világ legjobbjaitól sosem szégyen tanulni.

– Sokszor felvetődött már, de talán még sosem kérdezték ezt meg öntől: mit gondol, edzőként mi a legnagyobb erőssége? A lehengerlő kommunikációja? A taktikai felkészültsége? Esetleg a játékosokkal való remek kapcsolata?
– Sohasem gondolkodtam még ezen. Az évek alatt nyilvánvalóan én is rutinosabb, tapasztaltabb lettem, és arra jöttem rá, az edzőnek leginkább pszichológusnak kell lennie! Az egyik legfontosabb részlet, hogy megfelelő kapcsolatot ápoljak a futballistákkal. Nem azért, mert ilyen kedves jellem vagyok, egészen egyszerűen azért, mert a hétköznapi kapcsolatok alapozzák meg a sikert. Sokszor igenis ezek jelentik a pályán a különbséget.
– Mindig is ennyire őszinte, szókimondó volt?
– Túlzottan direkt világban élünk… Persze lehet különböző filtereket használni, de szerintem a legrövidebb, legjobb út az őszinteség, egyenesség. Olaszországban számtalanszor me­ggyűlt a bajom, ha kimondtam, amire gondoltam, nyomban támadás ért. Pedig csak a saját véleményemet mondtam, amit éppen akkor az adott ügyről, szituációról gondoltam. Itt, Magyarországon sosem támadtak. Sőt! Itt még meg is becsülik, hogy ilyen egyenes vagyok. Pedig az évek alatt nem változtam semmit, maradtam ugyanaz az őszinte figura, mint annak idején Olaszországban.

Még több sport…