Exkluzív interjút adott a Nemzeti Sportnak Orbán Viktor, Magyarország miniszterelnöke. A beszélgetésből kiderül, hogy változik az akadémiák támogatási rendszere, a kormányfő nem „várja el” a továbbjutást a futballválogatottól, és bizonytalan az olimpiai kajak-kenu és úszóesélyek kapcsán. Miután az interjút a Nemzeti Sport főszerkesztője készítette, egyetlen kemény kérdést sem tett fel, sem a magyar NBI színvonaláról, sem az utánpótlás, az akadémiák gyenge eredményeiről. És miközben Szoboszlai, Kerkezt, Sallait emlegeti, a főszerkesztő elfelejti megemlíteni, hogy ők sem a magyar akadémiákról jöttek. Ugyanakkor Orbán válaszaiból kiderült, amit eddig is sejtettünk, hogy a budapesti stadionépítések eddig titkolt célja egy jövendő olimpia megrendezése. És persze a melldöngetés, hogy ezeket mind az állam építette. Hát, ki a fene építhette volna, amikor Budapesttől minden pénzt elvettek, s abból költöttek többek között az atlétikai stadion édes az MVM Dóm építésére is. Hogy aztán ezek fenntartására hogy lesz pénz, arról természeteden egy szó sem hangzott el. A mixon a beszélgetés szerkesztett változatát közli, vagyis bizonyos részeket kihagytunk.
–Ön is úgy véli, mint az MLSZ elnöke, Csányi Sándor, hogy tovább kell jutni az Eb-csoportunkból? – kezdtük a magyarokat talán a leginkább érdeklő témával.
– Nem merek ilyet mondani. Ez egy nyílt csoport. Itt bármi megtörténhet. És az, hogy diadalittasan továbbjutunk, vagy lógó orral kell eljönnünk, egy vagy két mozdulaton is múlhat. Annak a két mozdulatnak mindenképpen jónak kell lennie. Bármi megtörténhet. Ez egy olyan csoport, amiben istenítélet lesz. Három emlékezetes meccset szeretnék látni.
– Egymillió új munkahelyet volt nagyobb kockázat ígérni 2010-ben, vagy hinni töretlenül a magyar futball talpra állásában, amikor ez sokáig teljesen reménytelennek tetszett?
– A magyar futball talpra állásában egyetlen pillanatig sem kételkedtem. Az egymillió munkahely felől időnként elbizonytalanodtam, de a futball terén sosem. Mégis a futballban követtem el a legnagyobb hibát az elmúlt tíz évben: hatvannégyezres stadiont építettünk kilencvenezres helyett. Kishitűek voltunk, és ez hiba.
– Rendben, de biztos ismeri azt a nyilvánosan is gyakorta hangoztatott elméletet, mely szerint a magyar válogatott nem az elmúlt évek hazai futballfejlesztései miatt jó, sőt, azok ellenére.
– Ezek kínban fogant komcsi magyarázkodások. A dolgok egy országban általában együtt mozognak jó vagy rossz irányba. A magyar futball sem attól jó, mert hirtelen jobb lett az akadémiai rendszer, jobbak lettek az edzőink – persze mindenki valamivel jobb, mint volt –, hanem azért, mert az egész ország együtt mozdul valamilyen irányba. Fölfelé indultunk. (…) Tehát nem az a kérdés, hogy konkrétan egy-egy játékos kinevelése mennyire kötődik az akadémiákhoz, bár ebben is jól állunk, hanem hogy az egész magyar futball halad előre, fölfelé.
– No, igen, az akadémiák. Valóban ebben is jól állunk?
– Most a hétvégén például nagyon örültem, amikor kimentem a Videoton–Paks meccsre és azt láttam, hogy a Fehérvár nyolc magyarral állt föl. A Paks tizenegyét is beleszámítva úgy kezdődött a meccs, hogy volt tizenkilenc magyar a pályán a huszonkettőből. Váltás megy végbe az akadémia-rendszerben is. Van egy állami akadémiai rendszerünk, ami több sportágat magába foglal. (…) Már nem azzal foglalkozunk, hogy mi történik ott, hanem hogy mi jön ki az akadémiákról. Egy-egy intézményből hány játékos játszik a felnőttcsapatban? Hányan játszanak a válogatottban? Már ehhez mérjük a támogatást. (…) Ma a klubok olyan pénzügyi nyomás alatt vannak, hogy ha választaniuk kell, akkor az első csapatot preferálják az utánpótlással szemben. Még nincs elég pénzük, hogy akadémiák működtetését megengedhessék maguknak. Ezért meg kell védeni a magyar labdarúgást attól, hogy csak a mára összpontosítson a holnap rovására. Az akadémia-rendszer a holnap garanciája, és ilyen értelemben nagy segítség a sportágaknak. Amíg a klubok nem erősödnek meg, addig szükség van erre a mankóra, az állami akadémiai rendszerre.
– Ez az év áttörést, új dimenziót hozott: a világ egyik legnagyobb futballklubjában meghatározó szerepet játszik egy magyar, Szoboszlai Dominik.
– Igen, ráadásul egy falka élén. Mert ő maga persze a legnagyobb klub ajtaját rúgta be, de közben ott van most már a húszéves Kerkez, a legjobb korban lévő Sallai a Bundesligában, aztán Schäfer – a Jóisten segítse őt, hogy egészséges maradjon. Látom azokat az egyéniségeket, akikből a kapitány meg tudja építeni a jövő nagy csapatát. Minden évet úgy kezdek, hogy január elsején megnézem a 6:3-at, mert az ember kezdje győzelemmel az évet… Már január elsején az egekben vagyok. (…)Most Szoboszlaira irányul minden rivaldafény, de vannak mögötte is kiemelkedő képességű játékosok. Olyan csapatunk van, amelyben nemcsak egy ember tud futballozni, hanem mindenki. És mindenki nagyon jól tud, legfeljebb egy jobban futballozik, mint bárki a világon. Ez az érzés kezd visszatérni, amikor magyar válogatott meccset nézek. Már vannak olyan meccsek, amelyeken komoly európai csapatokat nem azért verünk meg, mert bravúrt hajtunk végre, hanem mert nekünk vannak a jobb játékosaink. Nem a csillogó és látványos focisikerekre emlékszem vissza az elmúlt évből, hanem erre az érzésre, ami a régi időket idézi.
– Az elmúlt évtized intenzív és nagyarányú sportfejlesztése méretében, tudatosságban csak a száz évvel ezelőtti, Trianon utáni építkezéshez hasonlítható. Az akkori erőfeszítések az olimpiai éremtáblák két harmadik helyében és futballvilágbajnoki ezüstökben kamatoztak, hiszen a lendület az ötvenes évekig kitartott. Eljuthatunk megint ezekre a csúcsokra?
– Miért ne juthatnánk? Mindent megtettünk érte. Megadtuk az edzőknek az elismerést; az mégsem járta, hogy a gyerekeinkkel foglalkozó edzők éhbérért dolgoztak, miközben világszínvonalú munkát végeztek. Sikerült rendbe tenni a létesítményeket, ezzel megadtuk a gyerekeknek meg a sportolóknak, ami jár. Idehoztunk nagy nemzetközi versenyeket, hogy az elvégzett munkájukhoz méltó versenyeken tudjanak itthon pályára lépni. Létrehoztuk a nemzeti sporttelevíziót, amely minden lakásban ott van. Megmentettük a Nemzeti Sport nyomtatott változatát, mert hiába agonizálnak világszerte a hagyományos lapok, magyar sport nincs Nemzeti Sport nélkül, ezt mindenki tudja, aki velem egykorú. Mindent megtettünk azért, hogy az elkötelezettség, ami a magyarokban él a sport iránt, felszínre tudjon törni. Most várjuk az eredményeket. És jönnek is. Az utánpótlássportot is követem, és ott is nagy erők mozdulnak meg.
– A jövő évi olimpiarendezés azonban sajnos nem az. Miután láttuk a pesti atlétikai vb-t és előtte azt is, hogy Párizs már egy BL-döntőt sem tud rendesen megrendezni, nem fáj még jobban, hogy nem mi rendezzük a nyáron a játékokat?
– Bennem is van egy rossz érzés. Fáj, amikor tudjuk, hogy valamire képesek lennénk, mégsem vágunk bele. Azt is be kell látnunk ugyanakkor, hogy a nemzetnek együtt kell mozognia. Mindig vannak olyan emberek, csoportok, akik úgy vannak benne a nemzetben, mint a balsors a Himnuszban. Ez sajnos elkerülhetetlen. A nagyobbik baj inkább az volt, hogy ebben az ügyben Magyarország nem volt elég immunis velük szemben. Nem kívánták őket a pokolba, és nem küldték el őket melegebb éghajlatra, inkább az emberek jó része is úgy volt vele, hogy hát igen, lehet, hogy ebben az ódzkodásban azért van valami… És ezt lovagolták meg a kishitűség vámszedői, azok, akik kismagyarokat akarnak csinálni a nagymagyarokból. Tudomásul kellett venni, ezért nem álltunk bele, én magam sem álltam bele ebbe a harcba. Így nem lehet olimpiát rendezni. Olimpiát akkor lehet rendezni, ha a nagy többség úgy érzi, eljött a pillanat.
„Szerintem a sors egy budapesti olimpiával tartozik a magyaroknak.”
– Az ellenzők most meg boldogan fényképezkednek a válogatott meccsen a stadionban, aminek az építését mindvégig fúrták.
– A gyarlóság nem válogat a párttagkönyvek között… Mostanra megváltozott a helyzet. Minden fontos létesítmény elkészült, ami kell az olimpiához. Az olimpiai falu sem akadály, óriási léptékben építünk kollégiumokat; ezekre olimpiától függetlenül szüksége lesz a városnak. Eljött az a pillanat, amikor Budapest olimpia nélkül nagy léptékekben már aligha tud fejlődni. Budapest fejlettsége az Európai Unió 160 százalékán áll, miközben vannak olyan vidékek Magyarországon, amelyek az 50 százalékán. Minden pénznek a kevésbé fejlett régiók felé kell indulnia. Így Budapesten nagy léptékű állami városfejlesztés csak akkor történhet, ha előáll valamivel, ami minden magyarnak fontos. Ennek híján itt csak araszolás várható. Az elmúlt tíz-tizenhárom évben Budapesten minden fejlesztést az állam hajtott végre. A fővárost a kormányzati fejlesztések tették vissza a világ térképére. Időnként fővárosi ellenszélben, emlékszünk az atlétikai világbajnokságra. Ha a város újabb szintet akar lépni, akkor ahhoz kormányzati forrásokat már csak akkor tudunk párosítani, ha van valami nagy cél. A kormány nem akarja Budapestet rávenni egy olimpia rendezésére; mert a városnak is meg kell érnie erre a gondolatra. Szerintem a sors egy budapesti olimpiával tartozik…
