Anyám egyik bölcs mondása volt, hogy az úrinőt társasági viselkedése és nyilvános megjegyzései alapján lehet felismerni és megítélni. A mondat igazát életem során sokszor igazolva láttam. Most mégis „a kivétel erősíti a szabályt” kibúvóra támaszkodva, három apró történettel szeretném elszórakoztatni a Tisztelt Olvasót.
A válasz
Boldogult diákkoromban még nem nagyon volt lehetősége az embernek nyakába venni a világot
Három évenként utazhattunk nyugatra és a 70 dolláros utazási keret eléggé behatárolta a mozgásteret. Persze, ez az apró akadály nem szegte kedvünket, azért igyekeztünk emlékezetessé tenni a fiatalságunkat. Sikerült is – pedig nem Dubaiban töltöttük a nyarat. Baráti társaságom bevett nyári programja volt, amire persze egész évben spóroltunk, az egy hetes balatoni vitorlázás. Életem legszebb élményei közé tartoztak ezek a hetek. Egyszer két debreceni egyetemista társammal szálltunk vízre. Természetesen női társasággal. A három fiú egyike, felvidéki grófi család sarja, szintén arisztokrata származású választottját hozta magával. A történelmi nevet viselő ifjú hölgy törékeny, légies jelenség, fölöttébb kedves és humoros, így hamarjában a társaság kedvence lett. A füredi kikötőben a srácokkal leléptünk a hajóról, hogy élelmiszert és piát vételezzünk.
Gyula barátom még elmenőben megjegyezte, hogy a takarítás női dolog. Hangos ellenvetés nem volt, csak mi is kaptunk útravalónak egy csípős megjegyzést, hogy remélik, nem keverjük össze a cukrot és a tejfölt, mert mindkettő fehér.
A bevásárlás sokáig tartott, amikor 2-3 óra múlva visszatértünk, egy tisztaságtól ragyogó hajót, egy üres Soproni Kékfrankos üveget valamint három nagyon vidám hölgyet találtunk. Kiderült, hogy közben a kikötői rendőrség ellenőrzést tartott, és alaposan kikérdezték a mi hölgyeinket is. Még arra is rákérdeztek, hogy mivel foglalkoznak.
– Medikák vagyunk – mondták, amivel valószínűleg a kötözködő őrmester nem tudott mit kezdeni, és mivel ez vélhetőleg idegesítette, újrafogalmazta a kérdést.
– Szóval, milyen minőségben tartózkodnak a hajón? –
Rézikét ez olyannyira felbosszantotta, hogy keményen a rendőr szeme közé nézett és nagyvilági mosollyal az ajkán közölte:
– Kurvák vagyunk, mi kérem.
Ezt már értette a szegény rendőr, de mielőtt reagálhatott volna, éppen odaértünk.
Miután megnyugtattuk a ledöbbent rendőrt, s készségesen megmutattuk a diákigazolványunkat, a hajó bérleti papírjait, hatására rendeztük a már-már elvaduló helyzetet.
A rendőr távozása után barátom felelősségre vonta Rézikét:
– Hogy mondhattál ilyet? Egyáltalán, hogy jut eszedbe így beszélni egy rendőrrel? Még szerencse, hogy megbocsátott.
– Mit bocsájtott meg, hogy medikák vagyunk? – kérdezte Rézike.
A röhögés feloldotta a feszültséget, elkezdtük készíteni az ebédet.
Azóta is sokszor gondoltam erre a jelenetre, hogy a humor nem ismer osztályokat, és bármilyen helyzetben bocsánatos bűnnek számít.
A tévedés
Bejártam az egész környéket, de sehol sem kaptam. Végül egy Keleti Károly utcai szakboltban az eladónő megsajnált, telefonálni kezdett, majd egy idő után megígérte, hogy jövő szerdára megszerzi. Hittem neki és egy hét múlva, amikor beléptem a boltba, már nyújtotta is a csomagot. Nagy, átlátszó nejlonba csomagolták, és meglepően drága volt. Mindegy. Boldogan magamhoz vettem és vágtattam a kocsihoz. Egyébként szörnyű napom volt, aznap még volt egy délutáni rendelésem, időben oda kellett érnem, hogy a betegek ne várjanak. Az utcánk sarkán irányban leparkoltam a kocsit, gondolván, hogy otthon gyorsan leteszem a csomagot és máris vágtatok tovább. Kezemben a csomaggal megcéloztam a 400 méterre levő házunkat, amikor a járdán szembejött velem Amálka.
Amálka a környékünkön lakott, volt benne némi kékvér és már nem volt éppen fiatal. Rendkívül visszafogottan öltözködött, többnyire vasalt szoknyában és régimódi félcipőben járt, s hasonló eleganciával viselkedett. Halk volt és udvarias, de mindenre kíváncsi, mindannyian kedveltük. Ember nem ment el mellette szó nélkül, nehéz volt előre köszönni. A kutyákat imádta, a kerítésen keresztül beszélgetett velük.
Miután a kezemben levő csomagra esett a pillantása, udvariasan megálltam és üdvözöltem. Majd kíváncsi tekintetét látva megkérdeztem:
– Tudja-e kedves Amálka, mi van ebben a csomagban?
Amálka közelebb lépett, felmérte az átlátszó nejlonzacskót, majd pipacsvörös arccal rám bámult (természetesen tudta , hogy orvos vagyok) és elhaló hangon megkérdezte:
– Műpina?
Először azt hittem, hogy rosszul hallok, aztán hangosan felnevettem: Amálka ez nem egy munkaeszköz, hanem szárított nyuszifül a kutyusoknak. Ezt szokták kapni, ha felzárom őket, hogy ki tudjak állni a kertből a kocsival, különben világgá mennének, ha csak meglátják, már maguktól is felmennek a kisteraszra…
– Bocsánat, erre nem gondoltam – exkuzálta magát zavartan, aztán elbúcsúztunk. Hát erre én sem gondoltam, de aztán a kutyák boldog ugatása minden mást feledtetett.
Olybá tűnik, hogy még a gránit szilárdságú értékrenddel is megfér egy-egy eretnek mozdulat, vagy gondolat.
A sörhab
Ötödéves orvostanhallgatók voltunk, összetartó, jókedvű tanulócsoport, s a humor sem hiányzott a fegyvertárunkból. A kemény szakmai gyakorlatokon a szellemes szövegek sokszor átsegítettek bennünket. A vizsgákra együtt készültünk fel, igyekeztünk egymást támogatni. Jó kis csapat voltunk.
Judit magas volt, sovány és vitathatatlanul úrilány. Kulturált családi hátteréből származó finom modorát magabiztosan gyakorolta. Szerettük, mert jó ember volt, és mert hálás közönségként boldogan derült vicceinken. Benne volt a csapatban.
Egy iszonyú meleg nyári napon kirándultunk Szentendrére. A városka bejárása után, lementünk a Dunához. Miután Judit jelezte, hogy szomjas, és én is az voltam, Józsi nevű csoporttársammal úgy döntöttünk, hogy keresünk egy kocsmát.
Kis séta után a város szélén találtunk egy olcsó kis kocsmát. A hatvanas években nem volt nagy választék, vagy presszó, vagy kocsma. A felszerelése mindössze egy kopott bárpultból, és a kerthelységében 3-4 vasasztal körüli rozoga székekből állt. Az asztaloknál néhány magyar előtt búsongott üres kupicák és söröskorsók társaságában. Mi hárman az egy darab üres asztalhoz ültünk, várva, hogy előbb-utóbb csak megkérdezik, mit kérünk. Sokáig nem történt semmi. Judit nagyon szomjas lehetett, mert hirtelen felállt, és a törzsközönség érdeklődő pillantásaitól kísérve, határozottan a pulthoz lépett.
– Kérek egy korsó sört! – mondta férfiasan. A rekkenő nyári hőségben a leharcolt csapos megértette, hogy eljött az Ő ideje, felmérte, hogy a kisasszony nem lehet nagy sörbarát, így a szerint mérte ki a sört. A korsó bizony rendesen hibádzott, mint Krúdy kocsmárosánál, aki olyan gazdag volt, hogy bőven mérte a habot. A világos sör csak a korsó alján ringatózott, fölötte háromnegyed rész habbal. Judit ránézett a sörre, s bizonyosan arra gondolhatott, hogy a hab nem csillapítja a szomjúságot, viszont nyomot hagy majd a szája szélén és az milyen borzasztó dolog, amúgy pedig nagyon nem passzol egy úrilányhoz. Jobb kezével megragadta a korsót, felemelte és avatott mozdulattal a hab javát kivágta a korsóból. A kocsma közönségéből nagy sóhaj tört fel, mintha Judittal együtt ők is megszabadultak volna a habtól, vagyis a dolgok a helyére kerültek. Judit megitta a sört, aztán visszatért az asztalunkhoz.
Percekig nem jutottunk szóhoz, majd Józsi óvatosan megszólalt:
– Te, Judit, megkérdezhetem, honnan vetted ezt a habos mozdulatot?
– Sehol – vonta meg a vállát, csak nem szeretem a habot.
Hiába, úrinőnek születni kell.
