A sport az ifjúság finom falatainak fűszere. Csodálatos ízeket tud létrehozni, melyekre még évtizedek múlva is szeretettel és büszkén gondol vissza az ember. Néha egy-egy keserű csepp is kerül a pohárba. Ezekből idézek most néhányat.
A második ütés
Nem szeretem a verekedést, egész életemben két és fél embert ütöttem meg. A félről már novellát is irtam. Most a második ütés története következik.
Egy ember a levegőben a legsérülékenyebb. Különösen áll ez egy kézilabda játékosra, a lövő a felugrás pillanatában a beállós bevetődéskor védtelenebb a szokásosnál.
Ismert budapesti nagycsapat ellen játszottunk, saját stadionjukban, saját közönségük előtt. Az ellenfél egyik lövője, egy durva nagydarab ifjú, akit nevezzünk Z-nek, már a korábbban is bemutatott néhány, küzdősportokból ellesett megmozdulást. Szokatlan durvaságait, eleinte közömbösen viseltük, a kézilabda nem kisasszonysport. A sokadik szabálytalansága után viszont kezdtük nem szeretni.
Támadást vezettünk, s mielőtt a fal előtt megfogtak volna, a vállam mögött sikerült bejátszanom a beállósnak a labdát. Zalay Tamás, a későbbi válogatott beállós egy pillanat alatt felfeküdt a levegőre és villámgyors bal kezével kilőtte a hosszú alsó sarkot. A gól feletti boldogságunkat egy apróság zavarta meg. A levegőben levő játékost Z a lövés pillanatában megrántotta, ezért tehetetlenül csapódott a földhöz.
Földön is maradt a bal vállát tapogatva. Ágoston Gyurival, aki később ugyancsak erősítette a válogatottat, felemeltük és kitámogattuk a cserepadhoz. Odaérkezett a két percre kiállított Z is. Ránéztem és csendesen megkérdeztem – ezt most miért kellett? Nagy hibát követett el válaszával: Elmész Te a jó Édesanyádba, azt kérdezgesd – válaszolta.
A szitkok soha életemben nem foglalkoztattak, ez azonban egy más kategória volt. Édesanyám a világ legjobb asszonya volt, értem élt. És akkor már sajnos beteg volt. Valami furcsa érzés kezdett el dolgozni bennem. A meccs ment tovább, a szurkolók hergelték a helyi csapatot. Büntetésének letöltése után, Z visszajött és belevetette magát a játékba. Középről lőtt felugrásos gólja után a Tamás helyett zavarót játszó beállósunk Gábor szólt oda nekem dühösen. „A bal kezemet lefogva rólam ugrott fel ez a szemét”. A gyomromban a valami tovább emelkedett. Válaszgólt lőttünk, aztán Ők támadtak. Csendesen szóltam Gábornak: „Gyere be a falba a helyemre, én megyek ki zavarónak.” Meglepődött, de azonnal helyet cseréltünk. Jött a támadás Z jó labdát kapott, keresztbe indult vele a fal előtt, vigyorogva vett észre elől engem. Lendületből jött nekem a labdával: „Most figyelj haver!” felkiáltással, készült felugrani. Éreztem, hogy erősen megmarkolja a mezemet és emelkedni kezd. Ebben a pillanatban történt valami. Egy villanás. Z. feljajdult,elejtette a labdát és két kezét az orrához szorította. Ujjai között ömlött a vér. Betört az orra. Levonult a pályáról. A bíró rám nézett, én vállat vontam. Mutatta a 2 percet.
Lementem a padhoz, a meccsből lehetett még 5-6 perc. Vezettünk 7 góllal. Csendesen léptem az edzőmhöz. Én bemennék, – mondtam. – Rendben, bólintott, mert értette. Játékos pályafutásom alatt háromszor állítottak ki, a másik kettő igazságtalan volt.)
Rövidesen megjöttek a többiek. Természetesen nyertünk. A vidám csevejben, nem vettem részt. Békén hagytak, csak örökké vidám kapusunk, Sütő Sanyi lépett oda hozzám: „Mi történt Z-vel?” A cipőjét fűző Ágoston Gyuri felnézett: „Hagyjátok Őt, ne kérdezgessétek. Z azt kapta, amit megérdemelt. Megbotlott egy salakszemben.” Zalay Tamás a szemközti padról intett, mutatta, hogy mozog a keze, csak fáj. „Rendben”, intettem vissza.
Lassan mindenki elkészült, mentek ki a buszhoz. A rendkívül jókedvű Ágoston Gyuri maradt utoljára. Sporttáskáját a hátára véve lépett az ajtóhoz, aztán hamis mosollyal visszaszólt: „Nem is gondoltam volna, hogy ilyen villámgyors bal kezed van.” És már ki is lépett a folyósóra. A becsukódó ajtón puffanó edzőcipő, tehetetlen dühöm utolsó jeleként oldotta fel a feszültséget.
A néma síp
Szépen ívelt felfelé játékvezetői karrierem. Miután alsóbb osztályokban vezettem néhány mérkőzést, belülről ismertem a játékot, és azt hittem magamról, hogy a játékosok gondolkodását is. A szövetség rám bízta egy másodosztályú női mérkőzés levezetését. A tény nem javította szerénységemet. Magabiztosan fújtam a sípba, a meccs elindult.
A két csapat a másodosztály középmezőnyében foglalt helyet feljutási esély nem volt. Szokásos női vetélkedés azonban igen. Az első félidő közepén furcsa jelenségre figyeltem fel. A vendégcsapat rendkívül csinos szőke, rövid hajú beállósa, támadáskor a védőfal középső részén furcsa vitustáncba kezdett. Rángatta a csípőjét, kiugrott a falból, veszekedett a védőkkel. Viselkedése meghaladta a szokásos beállós – védők kézitusát, nem tudtam mire vélni.
Véget ért a félidő a bírói asztalhoz mentem a szokásos adminisztráció miatt, Körülöttem a két partjelző és néhány más ember, mikor határozott női hang szólított meg:” Bíró sporttárs, megmutathatom magának a seggemet?”
Ilyen helyzetben a szigorúság vereség.” Hogyne” – válaszoltam, „nincsen olyan alkatrésze amit ne néznék meg szívesen, de szeretném felhívni a figyelmét arra, hogy ez egy sportpálya, viselkedjen ennek megfelelően.” Dühösen legyintett és sportnadrágjának jobb felső részét kissé letolta. A fenék felső részén 6 egymás melletti, pontszerű vérzés látszott. Villámként hasított belém a felismerés. A szünetbeli szakmai utasításokat hallgató hazai csapathoz léptem és az edző legnagyobb meglepetésére rámutatva a három belső védőre hangos szóval magamhoz rendeltem őket,majd a következőket mondtam: „A vendég beállós fenekén van 6 szúrás. Ha a meccs végén csak eggyel több lesz, maguk többet ebben a bajnokságban nem lépnek pályára. Világos?” Valamelyik megpróbált megszólalni, leintettem. „Szöveg nem kell” mondtam, és némán előrenyújtottam a tenyeremet. Először az egyik, majd a másik vonakodva sportnadrágja derékrészéből komor arccal vette elő a gombostűt és tette a tenyerembe. A harmadik megszólalt: „Nekem nincs”, mondta, aztán hozzátette „Ne haragudjon ránk!” Szó nélkül hagytam ott őket. A meccs második félideje rendben lezajlott, a vendégbeállós dobott három gólt, többé nem nyúlt hozzá senki. Társaival csevegve, vidáman ment az öltözőbe.
Azóta meccset nem vezettem. Valahogy nem volt kedvem hozzá.
A hetes
Utcahosszal vezettük a bajnokságot, igy az utolsó percben megítélt hetesnek nem volt tétje. Azaz, hogy nem lett volna tétje. A II. kerületi sportiskolaként és az Elektromos NB I-es ifiként is bajnokságot nyert csapat a pályán rendkívül fegyelmezetten mozgott, kidolgozott, begyakorolt akciókat játszott le. A csapatban mindenkinek meg volt a maga dolga őgyelgés a pályán nem volt. Mentálisan is szokatlanul jó csapat volt, vagyis együtt voltunk, csapatban játszottunk.
Néhány évvel korábban, amikor a csapat kialakult- áldott emlékű edzőnk, RIGÓ LÁSZLÓ Tanár Úr hosszabb diskurzusra hívott az öltözőbe: „Te dobod majd a heteseket.” – közölte. Aztán még valamit hozzátett: „A kapussal pedig nem kell foglalkozni.” „Igenis” – bólintottam, aztán évekig én dobtam a heteseket. Néztem a kapust és általában bedobtam. Persze, a hetesek nélkül is nyertünk volna, de én nem dobom be, de én presztízskérdést csináltam belőle.
Idegen pályán játszottunk, ellenfelünk legjobb játékosa a kapusuk volt. Akkor már komolyan számítottak rá élvonalbeli csapatok. Az volt a híre, hogy be tudja csapni a lövő játékost, híres volt arról, hogy a büntetők többségét megfogja.
A kijelölt helyre álltam, labdával a kezemben, csapattársam Hirsch Gyuri hozta oda, pici szöveggel kisérve. „Ez a kapu csak 7 méterre van , mutasd meg neki.”
A kézilabda kapusok abban az időben kezdték alkalmazni, az un. szemaforvédést, mozgásukkal a lővö játékost zavarva. Észrevette, hogy középtől 20 centire, balra húzódok és ott kezdett el a két kezével szemaforozni, vagyis meghagyta nekem a jobb sarkot, hogy oda lőjek.
Én is odanéztem a jobb sarokra, lássa, hogy látom, aztán úgy döntöttem, hogy elég a nézelődésből. Megjött a sípszó, én elindítottam a jobb sarokra nézve a lövést, majd a labda vállmagasságban megállt a kezemben, s irányt változtatott. A jobb sarokra vetődő kapus mellett megérkezett, a bal alsóba.
Csapatom hangos tetszésnyilvánítása mellett, konstatáltam a jobb sarokra vetődő kapus szomorú visszapillantását a lassan becsorgó labdára. Szinte sajnáltam
Aztán elöntött egy másik fenséges érzés.
Bedobtam a hetest. A dolgomat elvégeztem.
