Ízig-vérig vadászember volt.Erdész-vadász édesapja korán megszerettette vel az erdőt. 12 éves korában lőtte az első nyulat, az érettségire egy selejt bakot kapott.Nem tudta életét az erdő nélkül elképzelni. Édesapja példáját követve erdőmérnöki pályára készült. Az egyetemen az elsők közé tartozott, minden érdekelte ami növény vagy állat. Béla kitüntetéssel végzett, majd Somogyba került egy erdőgazdasághoz.
Felesége biológia kémia szakos tanárnő volt, a közeli kisváros gimnáziumában tanitott. Boldogok voltak, de gyermekük nem volt. Szomorúan beletörődtek. Felesége Rita, hamar megszokta férje sűrű távollétét, amikor puskával járta az erdőt. Néha elment vele vadászni, kiültek a magaslesre, ilyenkor Béla a világ legszerencsésebb emberének érezte magát.
Egyszer Nógrádban vadászott, majd vasárnap este rejtélyes mosollyal állított haza. Nem egyedül jöttem: ez itt Ottó.Aranyos kölyökkutya dugta be az orrát az ajtón. Rita szeretettel fogadta, hamar a család kedvencévé vált. Béla tanítgatta, képezte, vitte magával minden vadászatra. Sok öröme telt a kutyában, jó orrú, nyugodt, fegyelmezett vadászkutyává vállt.
Volt egy furcsa szokása.Vadászat előtt az erdőszéli nagy tölgyfához lépett és megkopogtatta. Belépést kért az erdőbe.
Boldog életüket felesége tanári sikerei, tanítványai szeretete tovább fűszerezte, nemritkán vadásztörténetekkel szórakoztatta őket.
Erdőszéli házuk a boldogság otthona volt. Aztán megtörtént a baj. A feleségét hazaváró Bélát, egyik szomszédja kereste meg. Érthetetlenül szomorúnak látszott. Csendesen elmondta a városszéli karambol történetét, mikor egy részeg ember belehajtott Rita kocsijába. Mindketten a helyszínen meghaltak. Béla napokig nem jött ki a házból, egy hét múlva két barátja vadászni hívta. Köszönte, nem ment.
Lasan eltelt egy év. Béla csendes emberré vállt. Az erdő segített. Esténként Ottóval cserkeltek vagy felültek lesre, aztán vagy lőttek valamit vagy hazaballagtak.
Béla kiemelkedően jó golyólövő volt. A sörétes puskát – talán az emberek társasága miatt – nem szerette. Ugyanilyen okból hajtóvadászatokra sem ment el. Pedig szenvedélye volt a vaddisznó. Képes volt hosszú hajnalokon, hidegben, fagyban kint ülni. A 7×64-es Mausernek, ahogy mondani szokták, eleje-hátulja rendben volt. Vágyai nem voltak, az életet úgy vette tudomásul, ahogy osztályrészül jutott. Feleségéhez szombat délelőttönként kijárt kicsit beszélgetni a temetőbe.
A vadásztársak között a Lapályos szélén élő nagy kanról terjedt hír. Gondolta, megnézi. Legnagyobb meglepetésére alkonyatkor kijött a kan. Odahúzott neki. A lövés hátracsúszott, a kan lassú futással távolodott. Ám ekkor Otto villámgyorsan leugrott a magaslesről és rohamos futással elérte a bukdácsolva menekülő disznót. Megállította. Béla nyugodtan emelte a puskáját, de a kan ereje még nem fogyott el és futott volna tovább. Otto útját állta. A kan nagy fejével Ottó felé vágott, az meg ügyesen elugrott. Na, ezt nem – mormogta magában Béla, te nem fogod az én kutyámat megsebezni. Nyugodtan célzott, majd elengedte a lövést.
Hangos becsapódás hallaszott, csontot érő golyó hangja, a kan feldőlt. Egy másik test is elfeküdt a földön. A vad belelépett a lövésbe, a csigolyán gellert kapó golyó a kutya fejét találta el. Azonnal meghalt. Bélának percekig nem jött ki szó a torkán, aztán odarohant a kutyához, ölébe vette és beszélt hozzá. Körülötte állott a világ.
Soha többet nem sütött el puskát.
Néha kiment az erdőben sétálni. Kertjében Ottó kis síremléket kapott. Vele is beszélgetett néha. Fél év múlva valahogy furcsán érezte magát. Kiment az erdőszélére a nagy tölgyfához és megkopogtatta. Aztán összeesett és meghalt.
Jár neki a nyugalom, Uram!
