Váradi Gábor festményei nemrégiben láthatóak voltak a Nagy roma festők című kiállításon a Király utcai idősek klubjában. Egyike volt Péli Tamás tanítványainak. Ózdon született, ott is volt hengerész 26 évig, s ahogy mondja, egész életében festett, pedig a rokonai jó nevű muzsikás cigányok voltak, az anyja is szépen énekelt.Öt éve él Óbudán, egy gyönyörű tündérrel, aki középiskolai tanárnő és akire felnéz.Két éve volt életmű kiállítása Ózdon, egy éve ugyancsak önálló kiállítása Budapesten, a Szentandrássy Galériában.A Requiem Ózdért című festménye a kohászati művek balladája.
-Könnyebb élete lett volna, ha muzsikusnak áll, mint a felmenői, a Berkiék.
-Nem vágytam én arra, mert a muzsika sem érdekelt. Édesanyám szépen énekelt, de amikor apu meghalt, abbahagyta. Azontúl hiába kértem, könyörögtem, soha többé nem énekelt.Csodálatos szegénységben nőttem fel. Se ez nem volt, se az nem volt,de ami vót az vót. A szegénység nagy fájdalom, ha úgy veszed fel. Keresd meg a rosszban a jót. Én később megtaláltam a reményt, a szeretet és a hitemet. Ezeket nem lehet legyőzni.
-Olvastam, hogy „a művészembernek kicsit vagy nagyon, lázadónak kell lennie…”
-Amíg szeretet van, a gonosz nem győzhet és a művész nem tehet más, harcolni kell.Persze, nehéz küldetés, amikor az ország bajban van. A kisember szava meg egyébként sem jut el messzire. Sokat küzdöttem, de már 66 éves vagyok.
-Ózdon tanodát is vezetett tíz évig és ahogy tudom, nemcsak cigány fiataloknak próbált segíteni.
-Jöttek oda magyar gyerekek is, a szegénynek nem számít a színe. Próbáltam helyrehozni, kijavítani, amire a rendszer nem volt képes. Persze, nem köszönték meg, sőt a végén már rám küldték a számvevőszéket is, hogy a pályázati pénzeket vizsgálják. Az senkit sem érdekelt, hogy a 6 teremben délelőtt a felnőttekkel foglalkoztunk, délután meg a gyerekekkel. A Rabindranath Tagore Tanodába naponta átlagosan 25-30 gyerek jött el, de volt olyan alkalom, hogy 90-en vettek részt a kézműves foglalkozáson. Örömmel jártak hozzánk a hátrányos helyzetű családokból a gyermekek, hiszen mindig kaptak uzsonnát is a tananyag mellé. S amikor elfogytak a pályázati pénzek, 2008-ban megszűnt a műhely.Enbertelen munka volt, de a hasznát is láttuk, nap, mint nap.Ez egy felzárkóztató program volt, amiből sose elég. Sem Ózdon, sem másutt. Egyébként Ózdon a lakosság 20 százaléka cigány, Ez egy veszélyes szám. Jó is, meg rossz is.
-Izlandon is élt egy ideig, de állítólag egyetlen képet sem hozott haza.
– A halászok mellett dolgoztam fél évig, csak azért jöttem haza, mert nagyon hiányzott a család.Festettem ott is, de mind megvették. Az utolsót, a 24.képet hoztam volna haza, de amikor nem tudtam kijutni a reykjaviki reptérre és egy kamionos végül elvitt, odaadtam azt a festményt is, mert nagyon tetszett neki. Drága fuvar volt.
-Péli Tamás volt a mestere, de előtte is volt élet.
-Volt, persze, hogy volt. Sok festőt elolvastam, kiállításokra is jártam, de Pélitől tanultam majdnem mindent. Csak három év jutott…
-Hogyan találkoztak?
-Meghívtak 1990-ben egy festő táborba. A Déli pályaudvaron találkoztunk. Ahogy megjött, rögtön azt kérdezte: Ki az a Váradi? Jelentkeztem, erre odajött, átölelt és vitt magával a legközelebbi kocsmába. Engem nem érdekelt az ital, de neki nem lehetett nemet mondani. Megittam a pálinkát és a sört is, de rosszul esett. Azontúl havonta találkoztunk. Akkoriban volt a cigány képzőművészeknek három kiállítása is a Néprajzi Múzeumban. A másodikon már én is kiállíthattam, s a harmadikon történt, hogy a megnyitó után ketten maradtunk. Megkérdezte, van-e hol aludnom. Mondtam, hogy ózdi vagyok.Na, az aztán egy észbontó éjszaka volt. Mindent megkaptam, amit egy embertől megkaphatsz.Végtelenül bohém volt, mert végtelenül szeretett élni.Persze, nem mindig tudtam követni.Beültünk egy taxiba, bemondta a címét, mire a taxis közölte, „Művész úr, az két utcányira van.” Péli mérgesen rászólt „Nem baj, vigyen, ha mondom.” A taxis elvitt, de nem fogadott el pénzt. Péli meg bocsánatot kért, hogy mérgesen rászólt. Mondok egy másik történetet. Az ózdi kiállításomat ’93 őszén ő nyitotta meg. Háromra hirdettük meg a kiállítás megnyitott, de fél négykor még nem volt sehol. Ózd vezetői is ott toporogtak, de ők nem is hitték, hogy eljön. Augusztus 23 volt, 40 fokos hőség. Kimentem a kapuba, hogy jön-e már, hát abban a pillanatban fékez egy nagy fekete autó. Péli kipattan és megkérdezi: Váradi, van konyak? Van, mondom, és tényleg volt.A teremben 48 fok volt, Péli mégis két órahosszat beszélt. A cigányság bajáról, az MSZP-ről, csak úgy ontotta a nagy igazságokat.Sajnos az a felvétel már nincs meg, pedig a helyi tévé felvette, de utólag valaki letöröltette. Talán attól féltek, hogy felviszik Pestre, s megesik az a csúfság, hogy egy cigány mondja ki az igazságot…A kiállítás után még buliztunk nálam, az asszony sütött-főzött, megjött a nagy ember. Péli Nagyburgundit ivott, vettem 7 üveggel, hátha elég lesz. Nem volt elég, pedig én nem is ittam. „Irigyellek”, mondta, amikor kihívott a teraszra, „Sokan szeretnek és igaz barátaid vannak”.
