Franciaországtól Csehszlovákiáig sok Simca modellel találkoztam ifjú turistaként – a rendszerváltás előtt. Azt szinte mindenki tudta, hogy Fiatok itáliai liszence alapján születtek anno a Zastavák, Zsigulik, valamint a Seátok, meg a kis és nagy Polskik. Arra már kevesebben emlékeznek, hogy a dél-európai márka keresztségében a 30-as évektől készültek az első Simca emblémás járművek. Horthy-Magyarországon nem igen ismerték azon francia üzem termékeit, mely a náci megszállás ideje alatt strapabíró NSU lánctalpasokat gyártott – nem „önként és dalolva”! A háború után aztán saját típusokkal is előrukkoltak a franciaországi mérnökök, dizájnerek. Párizs közelében, 1957-től Európa legkorszerűbb, új csarnokával büszkélkedhetett a Ford védőszárnyai alá került típus. Abból a korszakból való az Ariane széria. A 60-as évek ízlésvilágát idézte a farmotoros Simca 1000-es, melyből hazánkba is jutott számos példány.
A budapesti Autó-Motor anno így méltatta a négyajtós, nyugati modellt: „Azért kerekedett nagy por e kocsi körül, mert alig akarták hinni az emberek, hogy Simcáék is letérnek a hagyományos útról… valóban hátra került a motor, a differenciálmű és a sebességváltó ennél a már sorozatban készülő, ‘doboz’-stílust képviselő, 2200 mm tengelytávú és mindössze 3797 mm teljes hosszú autónál”. 1978-ig gyártották. Azután beköszöntött a (rövid) Talbot korszak. A 70-es években a Peugeot tulajdonába került Simca neve (akárcsak pl. a Fiaté is) egyébként mozaikszó: Société Industrielle de Méchanique et Carrosserie Automobile. Fürgesége és komfortja volt a titka.
