A fazekas nem dobja ki az agyagot.
Számtalan formát lát még benne.
Az elképzelt alakzatok sokaságát,
Ami a kezében mintha életre kelne.
A Teremtőnk a hívők megbocsátásában
Nem veti meg alkotását, a gyarló embert.
Hanem új feladattal lát el bennünket,
Ahogy minden hajnalban a Nap is felkelt.
A Mindenható nem dobja el az anyagot,
Megismétli benne a rendkívüli bizalmát.
A személyiségünk újra formálása közben,
Folyamatosan átalakulunk egy életen át.
Ne kísértsd az Urat! Így imádkozunk.
Mégis próbára tesszük végtelen türelmét.
Vélt ártatlansággal várunk megbocsátást,
Mint éltető esőt a tikkadt, tarka virágos rét.
Nem könnyű megfelelni a jóakarónknak,
És elég gyakran teszünk rossz fát a tűzre.
A javulásunk reményében újra ébredünk,
Mert senki nem született az égből a bűnre.
Mindig ismét kezdünk, a karmester által,
Mert emberi sorsunk a hitünkből áthall.
A jószívünk lesz annak ősrégi jelfogója,
Értelmünk és lelkünk szolgai pártfogója.
A kölcsönösen elfogadott emberi kultúrák,
Évezredek sora alatt kiállták a hét próbát.
És aki most is képtelen elfogadni a másikat,
Az úgy sem marad meg vele egy fedél alatt.
A Megváltó kitartó munkája még ma is tart.
Már ezer éve házába fogadta a magyart.
De a vétkezéseknek még hosszú a skálája,
A kollektív tudat utal az Istenünk mivoltára.
A fazekas nem dobja ki az agyagot.
Számtalan formát lát még benne.
Az elképzelt alakzatok sokaságát,
Ami a kezében mintha életre kelne.
