Olvasom a Szinetárt, még az első kötetnél tartok és még a 20. oldalt sem lapoztam fel, de már tudtam, hogy ezt a két kötetet meg kell vennem. Kölcsönbe kaptam. ugyanis, de annyi bölcsességet, történetet és egyáltalán XX. és XXI, századot találtam ezeken az oldalakon, hogy ez az a könyv, amit bizonyosan többször leemelek majd a polcról. Mert hát az ember össze-vissza tanul, olvas és hall mindenfélét meg találkozik sok nagy és kis emberrel, s gyakran úgy érzi, eltéved, kéne egy sorvezető vagy legalább egy bennfentes súgó, aki elárulná végre, hol van az igazság. Az persze nincs, de Szinetárról eddig is tudtam, hogy sokféle tehetsége van, a rendezőtől az éneklésig, a tévé vezetéstől a könyvírásig, de hogy született tehetség tájékozódásban is, mintha minden zsebében volna egy iránytű.
Szinetár sikeres volt egész életében, mert túl azon, hogy istenáldotta tehetsége volt a színházhoz, az élethez is értett, jól evezett a nehéz időkben, miközben tartotta az irányt, nem ártott senkinek, vagyis egyetlen rendszerben sem lehetett ráhúzni a vizes lepedőt. Miközben ő állítja, hogy sokszor járt B osztályba. Kezdjük azon, hogy kikeresztelkedett zsidó gyerekként nem is kerülhetett máshová. Aztán első munkahelye, az Operettszínház is annak számított, mint a könnyű, zenés, szórakoztató műfaj fellegvára. A Petőfi színházban hiába próbálta meghonosítani a musicalt, míg aztán a magyar televízióban, ami önmagában egyeduralkodó volt, de számtalan díja ellenére csak B osztályosnak számított a filmesek mellett, akiket a rendszer jobban kedvelt. Az perhez az már A osztály volt,de az akkori miniszter nem kedvelte a műfajt…
Szinetár hajszálpontos töménységgel fogalmaz, két mondatban elintézi az antiszemitizmust, meg a népiességet is.Az előbbiről azt állítja, hogy Magyarországon nincs antiszemitizmus, csak 40-50 ezer antiszemita, akik viszont rendkívül hangosak. Persze, Szinetár nagy embereket ismert, a barátai között volt Soós Imre, Szirtes Ádám, Simándy József, Kazímir Károly és Szabó István, aki a háztájit kiharcolta a parasztoknak. És ő diákként még vitázott 1947-ben Rákosi Mátyással egy táborban, mert akkor Sztálin elvtárs legjobb tanítványa még hajlandó volt efféle luxusra. Aztán 17 évesen bevitte a darabját a Nemzetibe, ahol a Major Tamás igazgató zsengének ítélte, de javasolta, hogy jelentkezzen színházi rendezőnek a Színművészetire első 400 jelentkezőből beválasztották a szerencsés tizenkettőbe, s minden idők legfiatalabb rendező növendéke lett. És Major mentette meg a kirúgástól, amikor Gábor Miklós Sztálinját utánozta, s feljelentették.
