11-12 éves lehettem, magnóm sem volt, csak egy Tesla táskalemezjátszóm, amin a mamám keresztanyjának a 78 fordulatos gramofonlemezeit is le tudtam játszani, amiken herélt férfiak énekeltek kuplékat vicces fejhangon, de a Kádár-kor popzenéjének meglepő sokarcúságával mégis a saját bőrömön szembesülhettem. Ötödikes lehettem, amikor vendégségbe mentünk a papám egykori válogatott kosaras barátjához, akinek éppen otthon volt a kamasz fia, Péter. Nálunk, mivel a szüleim festőművészek voltak és otthon dolgoztak, mindig templomi csend uralkodott, kivéve, amikor mindenki egyszerre kiabált, ezért sem lehetett magnóm. A lemezjátszóra is csak nem sokkal korábban tudtam szert tenni – lomtalanításon találtam – , ezért a friss zenerajongók lelkesedésével bólogattam, amikor Péter elmesélte, hogy fú milyen jó koncerten volt. Annyira baró koncerten, hogy a végén kijött a rendőrség és menekülni kellett!
Én szabadidőmben ministráltam és a kedvenc dalszövegem az volt, hogy
„REPESZTÜNK MÁR JÓ IDEJE,
JÓ LENNE VALAMI FRISS TWIST ZENE!
ZSEBRÁDIÓM ELŐVESZEM,
A HULLÁMSÁVON EZT KERESEM.”
ezért őszinte naivitással kérdeztem, hogy miért kellett menekülni.
„HÁT MERT CPG-KONCERT VOLT ÉS AZT ÉNEKELTÜK, HOGY ROHADT BÜDÖS KOMMUNISTA BANDA / MÉR NINCSENEK EZEK FELAKASZTVA”
válaszolta Péter, akit nagyfiúként addig is csodáltam, de innentől úgy gondoltam rá, mint egy Szaxi Maxiba oltott Supermanre.
De hogy adhatott ki a Hungária 1980-ban lemezt „Rock and roll party” címmel és hogy léphetett föl bárhol a CPG 81-ben, hogy a tagok nem sokkal később már börtönben üljenek ugyanezekért a szövegekért? És egyáltalán, hogyan jutott be a rock and roll és.a punk a kommunista Magyarországra? Ezekre és hasonló kérdésekre ad meglepően szórakoztató választ a Magyar Zene Házának első nagy időszakos kiállítása, ami a Kádár-kor popzenéjével foglalkozik. A címe: „Nekünk írták a dalt! – A magyar populáris zene hőskora és társadalmi hatásai, 1957-től a rendszerváltozásig.”
2023-ban vagyunk, ezért kivételesen tényleg releváns információ azzal kezdeni, hogy a kiállítás NEM milyen. Nem vonalas, nincs vörös farok, Nagy Feró-oltár, Szikora Robi-ikon, Ákos-apológia, L. Simon László rozmáragyarból faragott diákkori fenékfurulyája vagy más hasonló ízléstelenség, az sem derül ki, hogy az Európa Kiadó számait titokban a fiatal Orbán Viktor írta.
Ártatlanabb vizekre evezve: ez a tematikája ellenére még csak nem is igazán zenei kiállítás, úgy értve, hogy a lényegét tekintve nem a zeneszámokkal vagy stílusokkal foglalkozik (bár egy csomó számot meg lehet hallgatni közben), sőt valójában nem is az előadókkal (pedig százával tűnnek fel álló- és mozgóképeken), hanem sokkal inkább a popzene mint szociális-kulturális jelenség magyarországi megjelenésével és annak Kádár-kori államhatalmi kezelésével.
Nemcsak átgondolt, de racionális döntés is volt szűkebbre venni a fókuszt annál, minthogy úgy általánosságban próbálják bemutatni a műfaj hazai történetét. Azt, hogy mire számíthatunk, dicséretes módon lényegében három lépésen belül megtudjuk, amint áthaladtunk a bejáraton. Egy, a tárlat alapkoncepcióját ügyesen összefoglaló, rövid szöveg és a belépőtér segítségével. Utóbbi olyan, mintha egy filmgyári díszletbe csöppentünk volna, ahol felépítettek egy jellegzetes, hatvanas évekbeli budapesti utcaszakaszt, benne egy komplett eszpresszóval, Röltex bolttal, Keravillal. A múltidézés nem minden részlete hibátlan – a Keravill logója például nem ilyen lekerekített volt, hanem szögletes – de a dolog egyrészt működik másrészt jól előre jelzi, hogy innentől mi vár ránk: erősen vizuális alapú, látványos szórakoztatás, némi fejtágítással kombinálva.
Az ki ne maradjon, hogy legeslegelső dolog, amit a belépő megpillant, még a tájékoztató tábla meg a fantáziautca előtt, az egy olyan vörös csillag, ami néha váratlanul színpadi működöt fúj ki magából.
Az első lépések itt azért fontosak, mert a befogadót ezen a kiállításon igen hamar elkapja az az ismerős, az agy enyhe bizsergésének formájában jelentkező érzés, ami a tudatosan létrehozott, előre átgondolt, egymásra logikusan épülő részekről álló kreatív tartalmak befogadásakor szokott megjelenni. Legyenek azok regények, novellák, zeneszámok, festmények, versek vagy kabarétréfák.
A tárlatot négy nagy tematikus blokkra osztották: először megismerjük, hogy kik játszottak, mit és milyen helyeken, aztán a politikai blokkból, hogy ezt kik szabályozták, hogyan és miért, a technológiaiból azt, hogy ezt a sok hangot milyen eszközökön állították elő a zenészek, a hallgatók meg milyen gépek segítségével juttatták el a cuccot a dobhártyájukig, hogy az utolsó szakasz fókuszában mi, vagyis a rajongók álljanak.
A kiállítás végig a látogatót valósággal beszippantó épített környezetre, illetve a nagyméretű látványelemek és az interaktívan használható eszközök összjátékára épít.
Az „előszoba” utáni első teremben megismerkedhetünk a mezőnnyel, vagyis a rendezők által legfontosabbnak tartott, durván 200 zenésszel, akiket nagyobb műfaji csoportokban kasíroztak a falra és akik egy részéről meglepően jól (=tömören és elég szórakoztatóan) megírt jellemzéseket olvashatunk, miközben belehallgathatunk a slágereikbe.
Jó ötlet, hogy az akkoriban annyira fontos klubokról nemcsak fotókat és filmeket mutatnak be, hanem fel is építettek egyet, ahol – ha szerencsés időpontban érkezel – még IRL Bambit is felszolgálnak a pultban. Az egyébként kifejezetten erős látványvilág miatt tűnik fel, hogy a pult itt mennyire ronda, és nem autentikus Kádár-ronda, hanem időtlen ronda-ronda.
Szintén a kiállítás magas általános színvonala és átgondoltsága miatt érezhetők annyira a kihagyott ziccerek, amikből akad pár. Például a magnós-rádiós-lemezjátszós teremből, ahol egyébként élvezetesen prezentálnak pár, a korszakot fémjelző tévét, rádiótípust, lemezjátszót és magnót, ahogy volt, kimaradt a kétkazettásmagnó- és ghettoblaster-kultúra.
photo_camera Fotó: Bankó Gábor/444
Pedig a nyolcvanas évek még a lepattant Józsefvárosban is nagyrészt arról szólt, hogy mindenki menő, lehetőleg kétkazettás, rengeteg hangszórós, megmagyarázhatatlanul mozgó mutatókkal és kamugyanús kijelzőkkel felszerelt, soklámpás magnót próbált szerezni kéz alatt valakitől, aki ismert egy kamionsofőrt. Vagy ha nem ismert senkit, aki ismert volna egy kamionost, jobb híján elment a Majakovszkij utcai műszaki bizományihoz és nyálcsorgatva nézte a kirakatot egy-két órán át, de teljesen ingyen, két kézzel hessegetve el a neppereket.
Ja és nincs kiállítva a témakör másik csúcstárgya, a taxisok és portások egykori kedvence, a fekete-fehér minitévé sem.
Ahhoz képest pedig, hogy mennyire hatalomszociológiai nézőpontból dolgozták fel a témát, nem emlékszem arra, hogy a besúgónak beépített zenészek témaköre előkerült volna.
Cserébe egészen komoly és kifejezetten színvonalas blokk foglalkozik az alternatív popzenével és annak kapcsolódásaival a különféle – jellemzően a avantgárd szellemiségű – társművészetekhez, például a festészethez, performaszhoz vagy a ruhatervezéshez. Eleve jó, ha egy zenei kiállításon előkerül egy El Kazovszkij-festmény, de ha mindezt kádárista enteriőrben teszi, az még jobb, főleg, ha ugyanitt még videót is nézhetünk a performáló Mesterről. A drogok nem kaptak külön blokkot, de az avantgárd-képzőművészeti rész egyik gyöngyszeme az akkor, 1967-ben mindössze 19 éves Sarkadi Péter LSD című kollázsa. Ami a címével próbálta elterelni Erdős Péter figyelmét arról, hogy valójában hatalmas varázsgomba-apológia zajlik a bal alsó sarkában.
Önmagában ugyanakkora kiállítást érne, hogy hogy a rossebbe jutott hozzá ilyesmihez akkoriban az ember.
A tárlat egyik erőssége, hogy úgy is képes bemutatni jelenségeket, hogy azokat nem rágja a szánkba. Az például indirekt módon derül ki a termeket bejárva, hogy a mainstream popkultúra akkor sem ismert határokat, amikor a határok nagyon is valóságosak voltak és még a rádióadásokat is zavarták, hogy a levegőben se tudjon terjedni. Elképesztő, hogy abban a hatvanas évek eleji bezártságban egy-két évvel az első brit beatszám rögzítése után már javában tolták a magyar beatesek.
Utólag nem kevésbé voltam meglepve azon, hogy nálunk a Práter utcai áltiban, ahová 1977 és 84 között jártam, a muzsikus családból származó cigány sulitársaim mind Kurtis Blow-sok voltak és ők terjesztették el, hogy a fehér, kristályos por állagú citrompótlót ne egyszerűen megegyük, hanem csináljunk belőle csíkot és szívjuk fel orrba. Így tényleg sokkal nagyobb buli, bár az fura, hogy miért érzek még szagokat. És csak sok-sok évvel később tudtam meg, hogy a blow angolul kokaint jelent!
Irtó erős a sufnituningolt zeneszerszámokat bemutató blokk is, amivel tökéletesen tudod illusztrálni a gyerekednek, mit is jelentett a „hiánygazdaság” kifejezés. A Szarokaszter névre keresztelt, vécéülőkéből épített gitár a világ bármelyik popkiállításán headliner lehetne.
A kor betiltott/visszavont lemezborítóit is szórakoztatóan prezentálták, párban az illedelmessé tett, engedélyezett verziókkal.
Sokaknak persze már eddig is popkultuális alap volt, hogy Szörényi Levente Utazás – igen, érted, utazás! – című első lemezének eredeti borítóján a később konzervatív fordulatot végrehajtó Mester full drogos transzban látható, amint trippelés közben egy hatalmas csiklót és szárnyain női szemeket viselő pillangót haluzik be éppen. Illetve hogy a lemez csodás módon eljutott egészen a boltokig, ahonnan a prűd koncsik aztán villámgyosan beszedték és megsemmisítették az összes példányt, majd új, unalmas borítóval adták ki a lemezt. De akinek nem volt ez meg, az itt jó nagyot csodálkozhat, ha megfordítja a falra rögzített, legalizált borítót és megtekinti az eredeti verziót.
Az alternatív történelmi sci-fik rajongói ezen a ponton elábrándozhatnak, hogy mi van, ha Barna Andrásné, a kulturális minisztérium zene- és táncművészeti osztályának vezetője a megkészült Szörényi elvtársat látva nem hívja fel felháborodottan Bors Jenőt, a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat igazgatóját és 1973-ban kitörhet a jó minőségű kubai bélyegekre és angolai hasisra épülő szocialista hippikorszak.
Szintén remek ötlet a kissé vámpírosra sztájlingolt Kóbor János, valamint Szörényi és Presser fejével kidekorált turnéflipper, vagyis a nyugaton turnézó Kádár-kori együttesek élményeit egy működő flippergépbe integráló, műalkotás színvonalú kiállítási tárgy. Ehhez mondjuk nem jött volna rosszul némi plusz magyarázat, nem mintha ne lenne érthető az egész így is. A flipper élvezeti értékét az sem igazán rontja, hogy a vázát kivéve nem valódi mechanikus alkatrészekből rakták össze, hanem kijelzőt építettek egy flipper külső vázába.
A kiállítás összességében kifejezetten jó és kicsi hiányzik hozzá, hogy baromira, esetleg istentelenül jó legyen. Leginkább talán az, hogy nem mertek jobban építeni az egyéniségekre és pár erős személyes sztorira. Oké, világos, hogy a koncepcióból is következett, hogy nem egyedi sztárokat vagy karriertörténeteket akartak bemutatni, hanem egy társadalmi jelenséget. De ennek Nagy Kép kialakításához is igen hatékony eszköz erős egyedi sztorik felmutatása. Akkor lett az ez végképp nyilvánvaló, amikor beültem kicsit a kettévágott, Barkas gyártmányú turnébuszba, hogy meghallgassak pár turnésztorit úgynevezett Nagy Öregek előadásában. És úgy álltam fel 8 perc múlva, hogy lett egy új, nehezen elfelejthető haverom, Pék, a részeges turnébuszsofőr személyében.
A „zene és politika” szekcióval is az volt a helyzet, hogy szépen bemutaták, hogyan döntött egyetlen cég és azon belül 2-3 ember személyes ízlése arról, hogy a teljes korszak ideje alatt ki adhatott ki lemezt Magyarországon. Névvel-képpel-arccal, némi háttérrel együtt meg is ismerhettük ezeket az embereket, de a ziccer itt is kimaradt. Mert egy-két erős személyes sztorira felfűzve az egészet még közelebb kerülhettünk volna ahhoz a pár figurához, akik ennyire aránytalan hatással voltak a popkultúra talán legfontosabb műfajára.
A rajongókat bemutató szakaszban többek között rajongók által gyűjtött popereklyék is láthatók, innen tudtam meg, hogy Csepregi Neoton Éva fellépőkalapjára többek között egy magyar-koreai barátságkitűzőt is kitűzött. De legalább ekkora élmény volt egy méterrel arrébb azzal szembesülni, hogy Földes „Hobó” László a magyar poptörténet idézőjelkirálya a következő albumdedikálással:
„AKÁRHOGY” IS FÁJ
A LACI ITT A SZTÁRA kiállítás utolsó előtti attrakciójánál, a feldolgozások falánál újra átélhettem, hogy kevés jobb van annál, mint amikor a Balaton Illést játszik. A másik fülhallgatót felvevő, tőlem egy méterre álló hetvenes asszony közben önfeledten táncolt, ki tudja, melyik feldolgozásra a listából. A mozgása alapján a PASO-féle „Ne gondold”-ra tippeltem.
Első blikkre kicsit meglepődtem, hogy ennyire el tudta engedni magát. Aztán rájöttem, hogy mi lehet az oka. A kádárizmus számára – és számomra is – otthonos levegője, ami a kiállítás egyik legerősebb fegyvere. De a Magyar Zene háza első időszakos kiállításának nem is az az igazi nagy trükkje, hogy átélhetően rekonstruálja ennek a legkésőbb 1989-ben véget ért korszaknak a hangulatát a tárgyak, hangok és szövegek együttesével, hanem az, hogy bármiféle szájbarágás vagy nyílt utalgatás nélkül képes rádöbbenteni az embert arra is, hogy milyen sokban hasonló az, amiben most vagyunk kénytelenek élni. Mivel a Magyar Zene Háza mint kulturális intézmény a neokádárista-újmoszkovita hatalmi rendszer integráns része, ez a 2023-as kikacsintás tényleg pont ugyanolyan, mintha Koncz Zsuzsa helyett a kiállítás kurátorai énekelnék nekünk a Jelbeszédet.
A tárlat egyben jóindulatú figyelmeztetés a Tóth Gabi-féléknek: a hatalom szivarzsebéből dalolók még a virtigli totalitárius diktatúra idején se érdekeltek senkit. Nagy tanulság a barnanyelvűeknek, hogy elődeiket nemcsak a közönség, de maga a kenyéradó hatalom sem becsülte sokra. Nem véletlen, hogy a hatalompárti dobozgitárosok polbeat fesztiválját is csak egyetlen egyszer rendezték meg a kommerek.
A Nagy Felismerést követő utolsó attrakció – kiállítástörténti kuriózumként – maga az ajándékshop, vagyis inkább a tárlatba integrált működő ajándékshop-paródia. Itt ugyanis a kor jellegzetes junkfoodjai mellett korabeli plakátok, minőségi kortárs popkönyvek és remek bakelitek kaphatók, majdnem meg is vettem egy „Pajtás daloljunk” című magyar punkantológiát bakeliten nyolcezerért, aztán rájöttem, hogy ma már nemhogy magnóm, de lemezjátszóm sincs.
