„Berlin a mi Párizsunk – Magyar írók és hagyatékaik a Berlini Művészeti Akadémián” címmel tartottak 2024. december 4-én előadást a FSZEK Körúti Könyvtárban. Az esten Madácsi-Laube Katalin, az AdK tudományos munkatársa mesélt arról, mi lehet az oka annak, hogy egyre több magyar író, például Kertész Imre, Nádas Péter és Esterházy Péter irodalmi hagyatéka is a Berlini Művészeti Akadémián található.
Magyarországon nincs megfelelő intézményi háttér ahhoz, hogy itt tárolhassák az említett írók hagyatékát, hangsúlyozta Madácsi-Laube Katalin, a Berlini Művészeti Akadémia Archívumának tudományos munkatársa. Bár nem ő az egyetlen magyar az intézményben, egyelőre ő az egyetlen magyar nyelvű munkatárs az archívumban.
Az előadás címe egyébként Komlós Aladár Magyar külföldön című művéből ered. 2007-ben ezzel a címmel egy kiállítási katalógus is megjelent, amit a Petőfi Irodalmi Múzeum készített, Csorba Csilla és munkatársai fölkutatták a Berlinben élt magyarokat, és arra keresték a választ, hogy milyen szerepük volt a weimari köztársaságban, hogyan éltek a német fővárosban.
A Berlini Művészeti Akadémiának (németül Akademie der Künste, röviden AdK) 1945 óta számos magyar író tagja volt: Szondi Péter, Ivan Nagel, Tábori György, Kurtág György, Ligeti György, Szabó István, Konrád György, Polónyi István, Móra Terézia, Esterházy Péter, Kertész Imre, Nádas Péter, Eötvös Péter és Dragomán György neve is kapcsolódik az intézményhez.
De hogyan is kezdődött a háború utáni Magyarország és a Berlini Akadémia kapcsolata? Egy hidegháborús történetként. A Ford Foundation 1962-ben alapított egy kulturális ösztöndíjat Nyugat-Berlinben, amit 1966-ban átvett a DAAD (Deutscher Akademischer Austauschdienst). Az ösztöndíjat azzal a céllal találták ki, hogy a hidegháborús helyzetben teljesen elszigetelt Berlint kulturálisan fölvirágoztassák, valamint hogy kikerüljön az elszigeteltségéből. A világ minden tájáról igyekeztek művészeket meghívni, magyarok 1974 óta vesznek részt ezeken az eseményeken.
Madácsi-Laube Katalin felhívta a figyelmet a Berlin, drágám. Csukja be, kérem, a szemét című kötetre, amelyben 20 kortárs magyar író Berlin-történetei elevenednek meg, mindegyik más és más megközelítésből mutatja be a várost. A kötet szerint Konrád György például kezdettől fogva otthonosan érezte magát Berlinben. A városnak szerinte az írók és a művészek adták a különleges státuszát, ők teremtették meg Berlin mítoszát. Konrád Berlinje egy randevúváros, mint Párizs vagy New York.Konrád György egyébként két turnuson át volt az akadémia elnöke, és ezekben az években kimondottan erős nyomot hagyott az intézményen. Közreműködésével számos olyan rendezvény jött létre, amely megmutatta, hogy Berlin képes nyitni a Kelet és Kelet-Európa felé, miközben a nyugati kapcsolatait is tartotta.
Kertész Imre a következőket írta Berlinről, amely lassan második hazájává vált:
Valójában Németországban lettem íróvá. És itt nem az úgynevezett hírnévre gondolok, hanem arra, hogy könyveim először itt, Németországban fejtettek ki valóságos hatást. Berlin nem titkolja rettentő múltját. A zsidó múzeum, a grünwaldi pályaudvar 17-es vágánya mentén elhelyezett emléktábla, innen indították a berlini zsidó transzportokat a keleti táborok felé. Az aranyozott kupolájú zsinagóga, amely előtt állandó rendőrségi készültség posztol, mindez éppen úgy látványossága Berlinnek, akár az új Potsdamer Platz épületei és filmpalotája. Ugyanott, ahol néhány éve még egy sivatag közepén álltam, amely a háborús bombázásokat meg az egykori falat idézte. Néha elfog a történelem abszurd szédülete. Másrészt nincs még egy város Európában, ahol ennyire intenzíven érzékelhető a jelen és a hozzá vezető út.
A magyar írók közül Kertész Imre döntött először úgy, hogy Berlinben hagyja a hagyatékát. Ez bátor döntés volt az akkori archívum vezetőjétől, ugyanis senki nem tudott magyarul, mégis helyet biztosítottak az anyagnak. Így került 2001-ben az akadémiára a hagyaték. Kertész 2002-ben kapott Nobel-díjat, és egy teljesen más helyzetben találta magát, mégis kitartott Berlin mellett. A szerződést 2011-ben véglegesítették, anyagai addig csak letétben voltak a városban.Nádas Péter is oda akart tartozni, ő is évekig élt Németországban, s mellesleg ismert író a német nyelvű országokban.
Esterházy úgy fogalmazott, „aki Berlinről beszél, az Európáról beszél. Berlin eddig is embléma volt. Eddig a botrány emblémája, a fal városa, a kettéosztott Európa kínos cégére. Most meg az újé, amelyről nem tudjuk, hogy micsoda. Ennek a nem tudásnak a városa Berlin. Az a kérdés, és ez mintha mindannyiunk kérdése volna, mit kezd Berlin a múltjával, és mit kezd önmagával, kettéesettségével”.
Esterházy Marcell, az író fia korábban elmondta, elsősorban az érdekelte őket, hogy egy stabil intézményi környezetbe kerüljön a hagyaték. Egy kiszámítható, felkészült helyre, ahol magas szinten foglalkoznak vele. Másfelől az Esterházy-hagyatékért nem álltak sorban az intézmények: bár volt néhány elfogadható opció, azok nem itthon voltak…
