Jó harmincöt esztendeje, hogy – magyar segítséggel – ledőlt a berlini fal. A keletnémetek 1989 utolsó heteiben elárasztották az NSZK-t, összesen 350 ezer áttelepülőt regisztráltak. A következő esztendő első félévében további, közel 200 ezer „Ossi” (keletnémet) költözött át Nyugat-Németországba, West-Berlinbe. Bonn (és személy szerint dr. Helmut Kohl kancellár) számára világossá vált, hogy a keleti rokonok csak ott érzik magukat biztonságban, ahol a DEM az „úr”. A valutauniót megelőző szlogen így hangzott: „Ha nyugatnémet márka nem megy az NDK-ba, akkor a keletnémetek jönnek a kemény márkához.”
A nyugati termékekre kiéhezett „DDR-polgárok” már jó három hónappal a régen várt újraegyesítés előtt búcsút mondhattak puha valutájuknak. S a honeckeri „kaszinórezsim” értéktelen (?) zsetonjait „igazi” pénzre válthatták át. No meg ajándékba is kaptak fejenként 100 kőkemény márkát 1990 nyarán, úgymond rokoni üdvözlő segélyként. A „DEM-mámort” hamar követte a kijózanodás az Európai Unió legújabb régiójában. Noha lett dögivel banán és húsárú az üzletekben, ám már nem öt pfennig volt a zsömle, mint évtizedeken keresztül.
A biztos munkahelynek is fuccs lett. A nyugati autók elérhető közelségbe kerültek: napjainkban pedig a fehér hollónál is ritkábban találkozni Németország útjain Trabantokkal, Wartburgokkal, Moszkvicsokkal és Volgákkal. A pénzügyi, gazdasági és szociális uniót követő első öt esztendőben az ős-NSZK-ból 850 milliárd (!) márkát pumpáltak az új tartományokba, s 2000-re már megduplázódott a fenti gigantikus summa. A 21. század elején újabb „valuta váltás” várt a polgárokra Európa szívében. Mitagadás 2025 elején is milliók sírják vissza a kemény márkát – talán még néhány pesti és balatoni pincér is!