A két világháború közötti időkben,
A tanárurak nagy esernyővel jártak.
Napsütésben sétabotként szolgált,
A hiánya feltűnt minden iskolásnak.
Akkor még a vászonzsebkendő kötelező,
Reggelente a pad szélére ki kellett rakni.
A fegyelem tudta, tisztelte a szegénységet,
Így tanított a négy elemi, és a négy polgári.
A falusi iskola is megállta a helyét,
Ír, olvas és számol már az egész nép.
A tanár egyedül tartja az Istentiszteletet,
Az egész faluban nagy szeretetnek örvend.
Az osztályterem sarkában van a fogas,
Azon kapaszkodott a paraplé és a kalap.
Az idő dicséri az iparos mesterek munkáját,
Ahogy az embert egy életen át kiszolgálják.
A háromajtós szekrény zsanérja nyikorog,
Katonásan sorolnak benne az ős télikabátok.
Ott közöttük bújik meg az ernyő felakasztva,
Rongyos és szakadt, nincs már semmi haszna.
A jussomat nem engedem veszendőbe menni,
Tehát kerestem egy műhelyt, a Fehérvári úton.
Lepucolom az ernyő vázát, kiszabom a vásznat,
Majd megjavítom, ígérem, a legjobbat nyújtom.
A gyerekek is elfértek a családi ereklye alatt,
Az új házunk építése meg igen lassan haladt.
De a nagy záporesőkben pacallá nem áztunk,
A paraplé volt az utcán a legjobb barátunk.
Ha nem esett az eső, sétabotként szolgált,
Este hazafelé voltak még vad kóbor kutyák.
Egyszer egy ilyen falka megtámadott engem,
A zárt ernyőt egyenesen a vezérnek szereztem.
Az meg visítva bukfencezett, és irányt váltott,
A többi szerencsére követte, és nem bántott.
A paraplé szolgálata egy csillogó érdemérem,
Mert neki köszönhettem, hogy tovább éltem.
