Regénybe illő életút az övé. Dilinkó Gábor egyszerű munkásból és 56-os forradalmárból lett sok-sok viszontagság után elismert festőművész, akinek az Érd Galériában nyílt kiállítása, ami június közepéig látható. Érdemes megtekinteni, mert mind a félszáz képe élményt nyújt, cigánysorsokat ismerhetünk meg általuk.
A Fülemen Róza gyűjteményéből rendezett tárlatot dr. Csőzik László Érd polgármestere nyitotta meg, megköszönve az érdi kötődésű gyűjtőnek, hogy idehozta ezeket a gyönyörű képeket kitágítva ezzel a galéria horizontját. Fülemen Róza pedig ezt követően többek között arról beszélt, mint a kiállítás kurátora, hogy Dilinkó Gábor – aki már tíz éve nincs köztünk – egyszer még a börtönbe is elvitte, ahol 56-os cselekedeteiért éveket raboskodott, és azon az ágyon mesélt neki „hőstetteiről”, amin éjszakáit töltötte fogsága idején. A festő képzőművészeti értékeit Kőszegi Edit, a Kugler Art Szalon Galéria művészeti vezetője és Szuhay Péter kultúrantropológus sorolta szakértői elemzésében, megemlítve, hogy Dilinkó kiemelkedő tehetség volt egyéni látásmóddal megáldva. Ami érdekesség, balesete miatt ujjaival festett. A megnyitót Szóka Júlia énekművész, Lukács Tibor hegedűs és Korodi Péter kis koncertje tette még ünnepélyesebbé.
Ahhoz, hogy a képekhez és a festőművész életszemléletéhez még közelebb kerüljünk, érdemes elolvasni Dilinkó Gábor rövid önvallomását: „1929-ben születtem Újpesten, cigány családban. Apám dokkmunkás volt. Kilencen voltunk testvérek. Anyám betegsége és válásuk miatt 8 éves koromban állami gondozásba kerültem. Négy elemit végeztem.1948-ban leszereltem a katonaságtól. Ezután bőrgyári munkás lettem. Az 1956-os forradalom idején a Corvin-közben harcoltam, súlyos karsérüléssel estem fogságba. A forradalom leverése után 12 évi börtönbüntetésre ítéltek, majd a Legfelsőbb Bíróság 7 évre változtatta az ítéletet. 1966-ban szabadultam, évekig nem tudtam sehol elhelyezkedni, s ha álláshoz jutottam is, amikor 56-os múltamról értesültek, azonnal elbocsátottak. Végül 1975-ben háztakarítóként és fűtőként sikerült elhelyezkednem az IKV-nál. Innen mentem nyugdíjba. Már kisiskolás koromban Újpesten, az Attila utcai elemi iskolában felfedezték jó rajzkészségemet. Sokáig csak alkalmanként rajzolgattam, festegettem. 1975-ben történt autóbusz balesetem hosszú ideig ágyhoz kötött. Szerettem horgászni és egy festőt ott láttam, egy tábla volt a kezibe, Szűz Máriát festett. Hát én ott ültem, néztem, mondom, jól van, megtanultam. Közben nekem az egyik kezemben műér van és mindig kiesett az ecset a kezemből. És akkor kézzel kezdtem a festéket huzigálni az ujjammal, meg dörzsöltem. A házban volt egy bácsi, aki nagyon szépen rajzolt, de festeni nem tudott, az magyarázta nekem, hogy odatette a ceruzát, hunyorított, hát mondom mit lát ez, Istenem, hogy ott mérecsgélt. Akkor jöttem rá, hogy kell festeni.”
