Heves kritikát fogalmazott meg a társadalmi berendezkedéssel, a politikai elittel és a magyar állam filmpolitikájával szemben Révész Bálint rendező szombat délután, a Magyar Mozgókép Fesztivál díjátadóján. Révész filmje, a KIX a legjobb egész estés dokumentumfilm díját nyerte meg.
Révész a díjat megköszönő beszédében azt mondta:„Úgy gondolom, hogy a jólétben élő társadalom – mi – nagy része nem látja, hogy széles rétegeknek nincs esélye a boldogulásra. Hogy mennyien élnek lakhatási szegénységben, vagy hogy mennyire lehetetlen szintet lépni a ranglétrán. Remélem, ez a film felbátorít minket arra, hogy személyesen is tegyünk azért, hogy a körülöttünk élő nem annyira szerencsés emberek is érezzék, hogy egy csapatban tartozunk.”
Révész ezután arról beszélt, hogy szerinte politikai, vallási és egyéb háttértől függetlenül egy közösséghez tartozunk, és ennek a közösségnek szolidaritás és párbeszéd nélkül nincs esélye a prosperitásra. Szerinte:
„a kultúrának többek között az lenne a feladata, hogy ezekhez a helyzetekhez tereket meg intellektuális muníciót biztosítson. Sajnos azonban nem ezt tapasztalom magam körül. Sőt, inkább azt, hogy szisztematikusan lerohasztják a gondolkodás közös tereit, iskolákat, színházakat, múzeumokat, művelődési házakat, könyvtárakat és a szívemhez legközelebb álló filmgyártást, -forgalmazást, televíziót és mozit is.
Honatyáinknak nem csak feladata, hanem felelőssége is, hogy segítsék, minél szélesebb világlátást és gazdagabb ismeretanyagokat bemutató alkotásokat, perspektívákat nyújtsanak az évente kitermelt több száz művészeti egyetemet végzett szakembereknek. Illetve, hogy a kölcsönösség jegyében segítsenek a magyar kultúra nemzetközi véráramba való beáramlását.
Ha még ezeket nem is teszi, akkor beszéljen róla! De sajnos nemhogy nem kezdeményez párbeszédet, hanem ignorál. Aki nem velünk van, az nincs – hirdeti. Ennek a fesztiválnak a rendezésében érzek egy kezdeményezést ez ügyben, hogy olyan alkotókat is meginvitál, akiket nyíltan elutasít a rendszer. Azonban az, hogy ingyenmunkából és szeretetből létrejövő alkotások együtt versenyeznek sok százmilliós állami költségvetésű filmekkel, inkább arról szól szerintem, hogy cinikusan legitimizálja magát a döntéshozó elit. Azt szeretném, hogy a magyar filmművészet és annak állami finanszírozása nem lojalitásban és a kritikai gondolkodás teljes elutasításán alapulna, hanem teljesítményalapú rendszeren, amit nézőszámokban, nemzetközi elismerésekben és edukatív sikerekben mérnek.„
