Két év híján a kezdetektől áll a Bikini zenekar élén D. Nagy Lajos, aki a legendás együttessel májusban, az alapítás 40. évfordulóját ünnepli meg az Arénában. Az énekes a Vasárnapi Blikknek elárulta, mi lenne, ha nem a zenét választja és ki volt az, aki örökre megváltoztatta az életét.
– Negyven év – ez ahogy mondani szokták, gombócból is sok! Sok?
– Nem sok! Ez egy dicsőség, hogy ilyen sokáig együtt tud maradni egy zenekar. Válságban volt a Bikini, nem volt énekese, amikor Németh Alajos, Lojzi megkeresett. Én akkor jöttem vissza Angliából, és semmi kilátásom nem volt arra, hogy bandám legyen, így boldogan mondtam igent.
– Rögtön?
– Igen, de egy feltételem volt, hogy a régi dalokat nem akarom énekelni, kezdjük a nulláról. Illetve az, hogy legyen billentyűsünk, ő volt Gallai Péter, aki Svájcban vendéglátós zenészkedett akkor, de hazajött.
– Az államhatóság állandó célpontjaként hogyan mehetett ki Angliába?
– Épp azért küldtek ki, mert túl sok bajt kevertem. Sőt, azt is kérték, ne jöjjek vissza.
– Mégis visszajött. Miért?
– Honvágyam volt. London színes, érdekes hely volt, forrongott zeneileg, épp tetőzött az újhullám. Tanúja voltam például a Police első londoni koncertjének, de aztán azt éreztem, hogy miért nekem kell kimenni, miért nem a kommunisták mennek ki. De ezért tudtam, hogy mit kell játszani, azt a hangulatot próbáltuk megteremteni, amit ott éreztem és valamit jól csináltunk, mert az első album 120 ezer példányban elkelt.
– Az alakulásnál nem volt ott, de tudja, miért Bikini a zenekar neve?
– Nagy Feró adta ezt a nevet. Eredetileg Bicikli együttest akart, mert volt egy ilyen zenekara, amit én hallottam is a Közgázon 81 környékén. A lényeg az volt, hogy mindig B betűs zenekarokat alapított. Mi egyébként zenéltünk együtt, amikor még a Rolls Frakció létezett.
– Ha már Feró, ő azt állítja, hogy a Bikini legnagyobb slágereit neki köszönhetjük, mert a kilépés után még „visszament” és írt egy lemezt. Erre ön hogy emlékszik?
– Nem így. Sok szöveget írt, jók is voltak. A Mielőtt elmegyek dallamát Lojzi írta, a szövegét én, ám amikor bementünk a stúdióba, Ferónak volt egy ötlete, beleírt a refrénbe, a szövegbe és a zenébe, amitől kétségtelenül jobb lett a dal, való igaz. Szóval szerzőtárs volt, de hogy ő írta volna, az enyhe túlzás. De mindegy is, régen volt, az idő megszépíti a dolgokat.
– Akkor nem kérte fel a lemezgyár erre?
– Következőképpen történt. Készült a lemez, öt-hat dallal megkerestük a lemezgyárat, hogy szeretnénk kiadni egy Bikini lemezt. Wilpert Imre (Hungaroton lemezkiadó egykori zenei szerkesztője – a szerk.) azt kérte, hogy amolyan tanácsadóként vegyen benne részt Trunkos András és Nagy Feró, de a dalok többségébe nem szóltak bele.
– A májusi, születésnapi bulin ott lesznek a még élő régi tagok?
– Nem, nem hívunk vissza senkit, mindig az aktuális zenekar ünnepli az évfordulót. Ahogy most létezünk, jó ahogy van, mondtam is nekik, hogy innen már nem lehet kilépni.
– 28 évesen alapította a Rolls Frakciót. Előtte mit csinált?
– Már középiskolában volt zenekarom, azért is vágtak ki a Mester utcai közgazdasági technikumból. Emlékszem, villamossal jártunk fellépni. Onnan Nyíregyházára kerültem, mert ott tudtam csak folytatni a pénzügyi sulit és ott szerették, hogy zenélek, állandóan fel is léptem minden iskolai rendezvényen. Onnan Székesfehérvárra hívtak zenélni, majd elvittek katonának, de a zenélés megmaradt. A leszerelés után vidéki bálokban, művházakban játszottunk mindent, ami akkor menő sláger volt, ott tanultam meg a szakmát. Közben a Ganz-MÁVAG-ban dolgoztam.
– Az egyetem teljesen kimaradt?
– Nem voltam munkásparaszt családból származó, osztályidegen voltam, ezért nem engedtek a Közgázra.
– Nem bánja?
– Talán egy bankfiók vezetője lettem volna, a zene pedig csak amolyan hobbi maradt volna, de nem hiszem, hogy boldogabban éltem volna le az életem. Azt a forró szeretetet, amelyet a közönség részéről kapok, semmi nem tudja helyettesíteni. Imádtam, hogy bejártam fél Európát a koncertekkel és ennyi helyen felléptem.
– A rocker életmód miatt lett viszonylag későn, 46 évesen apa?
– Abszolút, mert egy ideig azt hittem, hogy ebbe az életmódba nem fér bele egy család. Érdekes egybeesés, hogy 1996. február 1-án, amikor egy 13. kerületi sörözőben elkezdtünk beszélgetni Lojzival a Bikini újraindításáról, hazaérve a feleségem azzal fogadott, hogy valószínű érkezik a kislányom. Mindenórás volt már, és korán reggel meg is született az első gyermekem, Daniella. Onnantól kezdve teljesen megváltozott az életem. Ő lett az én kis szerencsetündérem, mert innentől kezdve minden sikerült, bármibe fogtam.
– Jelen volt apaként a hétköznapjaikban?
– Igen. Elindult újra a Bikini, majd megszülettek az ikrek is, Loretta és Bálint is, de akkor már úgy állítottam be az életemet, hogy nyáron, amikor koncerteztünk, jött velem a család, a többi időszakban pedig én vittem-hoztam őket óvodába, iskolába, leültem velük tanulni, fuvaroztam őket a különórákra.
– Bármelyikük foglalkozik zenével?
– Mind a háromnak nagyon sokat jelent a zene, de egyikük sem lett zenész vagy énekes. Bálintnak egyébként nagyon jó hallása van, próbáltunk is énekest faragni belőle, de a mutálás után nagyon mély lett a hangja, ami talán egyedül Barry Whitenak működött igazán. Ám dolgozik velem, ő a sofőröm, a testőröm és a szervezésben is nagyon sokat segít, érdekli ez a világ.
– Kirepültek már?
– Az ikrek még itthon élnek, de Daniella férjhez ment, és júliusban megszületett az első gyermeke.
– Nagypapa lett?
– Bizonyám! Van egy kisfiú unokám, aki csodálatos. Megyek, amikor tudok, de a sok jelenlevő vírus miatt óvatosabbak vagyunk. Naponta kapom azonban a képeket.
– Egyszer azt mondta, hogy a vidéken épített házába két dolgot mindenképpen szeretett volna, egy stúdiót és egy tornatermet. Melyiket használja most többet?
– Van idő, amikor a zenét elhanyagolom, de a mozgást sosem, hetente négyszer edzek ugyanis. Ennek köszönhetem, hogy egészséges vagyok, a testsúlyom ugyanannyi, mint harminc éves koromban, arányos a testalkatom, nincs pocakom és nem vagyok soha beteg. A fiatal kollégáknak is szoktam mondani, hogy két dolog fontos az ember életében. Egy, hogy szeresse a zenét, ha nem zenész, akkor is, mert azzal a lelkét tartja karban. A másik a sport, de nem úgy, hogy vasárnaponként leülünk a kanapéra meccset nézni egy nagy tányér kajával és sörrel. Az aktivitás a lényeg. Nekem egyébként egy olyan edzéstervem van, amelyet 1987 óta követek.
– Az nem most volt!
– Az volt az első olyan év, amikor már nagyon sokat játszottunk a Bikinivel, évi 100-120-at. Volt pénzem, esténként sokszor beültünk a Fészekbe, a többi zenésszel iszogattunk, hajnalban taxival mentek haza. Egyszer azonban elgondolkodtam azon, hogy ezt az életmódot meddig lehet csinálni büntetlenül, őszintén belenéztem a tükörbe és megkérdeztem magamtól, hogy meddig akarok élni és vajon így meddig fogok. Rájöttem, hogy hamar a veszteséglistára kerülhetek, ha nem változtatok. Lojzival kezdtünk egy edzeni, a Lágymányosi Közösségi Házban volt a próbatermünk és egy edzőterem is, oda jártunk. Ott kaptam az edzőtől egy tervet, aztán utána olvastam én is sokat ennek, számomra nagyon fontos lett, azóta nem hagytam ki egyszer sem.
– Visszatérve egy kicsit a el nagykoncertre. Mennyire jelent ez elégtételt a pályája elején tapasztalt üldözésért, amikor rendszeresen elvitték a rendőrök és el akarták tüntetni a színpadról?
– Emlékszem, egyszer bevittek, ahol egy tiszt, miután kijavítottam, mert rosszul mondta a Don Quijotét, elkezdett ordítani velem és közölte, hogy soha nem leszünk sikeresek, soha nem jutunk majd sehova. Akkor azt válaszoltam neki, hogy meg vagyok győződve arról, hogy én még mindig a színpadon fogok állni, amikor ő már nem lesz ebben a beosztásban. Így lett.
