A róka éjjel elvitte a kinti cipőm egyik párját. Messzire nem cipelte, tíz méterrel odább találtam meg a kertben. Kicsit megrágta, de nem sok öröme telhetett benne, s tudom is, miért tette. Napok óta nem ettem semmit, amelynek csontja volt, s így nem is tehettem ki semmiféle rágcsálnivalót. Őkelme pedig rászokott a csontjaimra. Igaz, több nemzedéknyi rókát etetek már, de ha nincs csont, nincs csont. Boldogan etetem őket, mert néha annyira nem találnak ennivalót az erdőben, hogy leszaladnak a főútig, pedig az tőlem egy kilométerre van és arrafelé már sűrűbben állnak a házak, s kutyából is több van. Negyven éve itt még kukoricás volt, meg mező, bóklászhattak kedvükre és biztos nyúlból, pocokból meg fácánból is több volt. Igaz, a minap évek óta először láttam két kis fácánt bóklászni a kertemben, ugyanúgy átfértek a kerítés alatt, mint a rókák. A vadkerítés amúgy is inkább díszlet, mint kerítés, hiszen dőlnek a fák, rozsdáll és szakadozott a drótháló. A Pilisi Parkerdő Gazdaságot már nem érdekli, ha én nem költök rá, felőlük összedőlhet. Egyszer felhívtam őket, s közölték, hogy ők legfeljebb a lebontott fát viszik el, ha kérem. Gáláns ajánlat. A régi világban az erdőt felosztották az erdészek között, s minden résznek volt gazdája. És mindez nem azért történt, mert a kormány vadászterülete volt, másutt is ez a rendszer járta. Most is sok a vad, láttam már a kerítés mellett vaddisznókat, őzeket, szarvasokat. Vajon most ki vadássza őket, melyik oligarcha?
Láttam a minap egy fotót, egy öreg tévészerelő mutatta. Ott ült egy asztalnál hatodmagával. A társaságból csak őt ismertem meg, valamint Kádárt és Brezsnyevet. Nem nagyon készültek akkoriban efféle amatőr fotók. Brezsnyev többször vadászott itt, s úgy tűnik, akkoriban nem tűnt veszélyesnek, hogy a vadászházban éjszakázzon. Tévé is volt a szobában, de hirtelen elment a kép, márpedig ő este egy foci meccset akart nézni. Hívtak egy ismerős tévészerelőt, tán le sem káderezték rendesen, csak javuljon meg az a kép. Emberünk jött és átnézte a készüléket, majd keresett egy új biztosítékot. Egyszer csak megérezte, hogy mögötte áll valaki. Hátranézett, maga Leonyid Brezsnyev kíváncsiskodott. A szovjet főtitkár mérnök volt, de az ő diplomájának több köze volt a kohászathoz, mint az elektronikához. Mindenesetre megörült, hogy visszajött a kép, s a szerelőt meghívta az asztalukhoz egy italra. Manapság ha hasonló történetet olvasnék, az első gondolatom az lenne, hogy ez aligha őszinte gesztus, inkább csak jó reklám. Akkoriban viszont a szocialista világban még nem léteztek bulvár lapok, s egyébként sem lehetett belelátni a vezetők életébe.
Ismerek a szomszéd faluban egy nyugdíjas vadászt, aki évekig kísérte a politikusokat a vadászaton. Képei, dokumentumai is voltak, de a rendszerváltáskor megijedt és elégette mind. Mondtam neki, hogy kár, írtam volna egy érdekes anyagot, amely maga is dokumentumértékkel bírt volna, hiszen így csak a pletykák maradnak, amelyeknek a fele sem igaz. És sokszor azt sem tudhatjuk, melyik. Mesélt volt miniszterelnökről, szakszervezeti vezetőről, akik vadásznak csapnivalók voltak, de imádták halomra lőni a fácánokat. És mesélt szimpatikus politikusokról is, akikkel szívesen járta az erdőt, meg Hofi Gézáról, aki minden bemutatójára meghívta. A kedvenc történetem Kádárról szól. A vadész épített egy házat, de a pénz amit a családja összedobott, elfogyott, így vakolat már nem került a falra. Egyszer úgy alakult, hogy a közelben jártak, s bementek egy kávéra. Kádár körülnézett, hümmögött, majd megkérdezte, miért nincs bevakolva a ház. A vadász elmondta. Másnap reggel felhívta a Kádár titkárságról, hogy menjen be az OTP vezérigazgatói titkárságra. Ott aztán húsz perc alatt elintézték neki a hitelt. Ezt nevezem emberarcú szocializmusnak, amely persze így is puha diktatúra volt, de legalább élhetőbb, mint a román, kelet-német vagy bolgár.