Nélkülözhetetlen személyisége a bérháznak,
A későn hazajárók csakis neki voltak hálásak.
Pontosan tízkor van mindig a kapuzárás,
Csak a házmester nyithatja ki, senki más.
Hálóingre felvett nagykabát és elemlámpa,
Az elkéső lakó arcát előbb jól megvizsgálja.
A nagykaput óvatosságból csak résnyire nyitja,
Majd alaposan meggyőződik, kit enged be rajta.
Néhány forint kicserélte ilyenkor a gazdát,
Ezért tartson mindig aprópénzt a tárcád!
Lehettél egy kicsapongó, bohém, illuminált,
A házmester még a diszkrécióban is helyt állt.
Ha csőtörés van, ő az, aki elzárhatja a vizet,
A nagy függesztett sindarabot megkongatja.
A rézmozsár maroktörője mindig kézre esik,
Azzal üti-veri, hogy még a süket is meghallja.
A kintornás kimérten tekeri ócska verklijét,
A hegedű keserve sír a belső sötét udvaron.
Az ő kizárólagos engedélye kell az ócskásnak,
Hogy sárga keramiton nagy legyen az izgalom.
A függő körfolyosó megtelik a bérház lakóival,
Az élő előadásokat boldogan megtapsolják.
És újságpapírba csomagolt fillérek hullanak,
Ezzel jól megfizetve a helybe hozott kultúrát.
A handlé az, aki hangosan szónokol még,
Zsákkal a vállán, jól nyitva tartva a szemét.
Használt cipőt, tollat, és mi-mindent veszek,
Amit felnőtt nem hord már és kinőtte a gyerek.
A horganyzott vaslemezből a nehéz kukákat,
Csakis ő egyedül helyezheti ki az utcára.
A szén útját is a szeme felügyeli a pincéig,
A jeges ember csak az engedélyével ordít.
Nagy megtiszteltetésnek örvend a mester,
Mert nélküle élhetetlen volt a városi ember.
De vajon mitévők voltunk, ha lebetegedett,
Ki látta el ezt a házi feladatot, a rengeteget?
A viceházmester, a gondnoki meghatalmazott,
Teljhatalmú ura lett, az így kialakult rendnek.
A lakók és a bérlők naponta ezt nyugtázták,
Akkoriban régen ennél több nem is kellett.
