Tananarive Due A javítóintézet című regénye (Neset Adrienn fordításában) hideglelős pontossággal tapint rá arra, amitől ma is félünk: hogy az a rendszer, amely a „nevelés” nevében működik, valójában megtörni akar. Egy különleges iskola falai között járunk, ahol a fegyelem nem erény, hanem fegyver, és a fiatalok nemcsak a hatalom, hanem valami sötétebb, természetfeletti erő ellen is kénytelenek küzdeni. A történet szívszorítóan emberi: az elnyomás, a túlélés és az ellenállás regénye, amelyben a horror eszközei a társadalom legmélyebb sebeit világítják meg.
Due prózája pengeéles, mégis érzékeny, ott talál be, ahol a valóság már fáj. A javítóintézet nem csupán vérfagyasztó történet, hanem allegória a hatalomról, a rasszizmusról és az intézményes kegyetlenségről. Magyar olvasóként nehéz nem a jelen valóságára gondolni: miközben a regény a múlt szellemeit idézi, ijesztően ismerős a hangja. Egy könyv, amely nem enged el, mert amit mond, az túl fontos ahhoz, hogy csak fikciónak higgyük. Olvasás közben pedig ugyanaz a feszélyező érzés kerít a hatalmába, amit Colson Whitehead Pulizer-díjas A Nickel fiúk című regényénél éreztünk.
