Bejöttek a hidegről

A Vörösmarty utca Budapest egyik kellemes belvárosi negyedében, Erzsébetváros és Terézváros területén fekszik. Ha viszont a 17 pincéjébe lemegyünk, egy másik világban találjuk magunkat. Ott már vagy tíz éve hajléktalanokat, elesetteket, kisnyugdíjasokat látunk, amint reggeliznek vagy órákkal később ebédelnek. Meg is melegedhetnek, sőt akár fürödhetnek, moshatnak is. Egy lelkész vezeti két éve az intézményt, s néhány szocmunkással naponta száz embert szolgálnak ki.Ruhát is adnak nekik, meg nyugalmat. Ha elvesztették az irataikat, nincs taj kártyájuk, abban is segítenek.És hetente egyszer Árpi bácsi foglalkozást vezet, az UTO-PIA csoportot. Függő aztán sok van a szerencsétlenek között, s nyolcan-tízen le is ülnek, de van aki egy-két foglalkozás után lelép.Nem olyan könnyű letenni a poharat, vagy felhagyni a drogokkal, amikor lassan csúsztak bele, kifelé még hosszabb az út.
Ebédidő volt, majd mindenki maga elé meredt, s nem nagyon beszélgettek. Most jöttek be a hidegről és még azt sem tudják, merre mennek tovább. Akinek van hajléktalan szállása, az csak ötkor nyit majd, mások meg az utcán élnek, az megvár. Akárhogy is, nincs minek örülni, nem túl színes élet, mit meséljenek a nyomorságukról. Nem is próbáltam meg leülni közéjük, s bármit is kérdezni. A lelkészt kértem, hogy protezsáljon be, ő ismeri őket, azt is tudja, kit érdemes megkérdezni. Azon sem lepődtem meg, hogy őt is többen visszautasítják, de egy tagbaszakadt, irhabundás ember csak leült velem a szomszéd pihenőben. A műanyag szék egy kicsit kényelmetlen volt, a könyvek valamelyest azért enyhítette a szegényes környezetet. Dolgozott a vasútnál, meg takarította is az erzsébetvárosi utcákat, de már nem bírták a lábai, Előbb nyugdíjaztak, de az kevés. Lakása nincs, a Nefelejcs utcai szálláson alszik, a Vörösmarty utcai melegedő a második otthona.Télen nehezebb az élet, gyakran villamosozik végállomástól a végállomásig.Nyáron szép az idő, kiül a Rózsák terére, olvas, meg keresztrejtvényt fejt.
Beszélhettem volna nyugdíjasokkal is, akiknek a „kis” lenne a jelzőjük, mert 100-140 ezerből nem lehet megélni. Ám ők nem szívesen vallják be, hogy kénytelenek bejönni egy meleg levesre, meg borsófőzelékre, sőt idehozzák a mosnivalót is. Melegednek is egy kicsit, mert otthon csak a szobában fűtenek. A lelkész mondja is, hogy róluk semmiképpen se írjak, még ő sem tudja, hányan vannak. Nem kérdezi őket, csak néha véletlenül hallja, hogy haza kell menniük, mert hozza a postás a nyugdíjukat.