Az életre kelt új anyag otthona,
Nem volt mindig ilyen mostoha.
A Napcsillag-bolygó a harmadik,
A tudatra ébredés nem hazudik.
Az ide költöztetett emberi értelem,
A Földet jól megmunkáló kertész,
És ehhez párosult, ami a legtöbb,
Az itt született józan paraszti ész.
A gazda ősi rutinja apáról fiúra száll,
Tudja, hogy másnap kukoricát kapál.
Vagy éppen morzsol, tán bort fejt át,
Mert esni fog, nyílnak az égi csatornák.
A tél lenne a parasztember pihenője,
De mit tegyen, ha az almás is rá vár.
A szövetkezeti brigádok metszőollóitól,
Igazodik, formálódik az egész határ.
A sok avatott kéz alakítja az almáskertet,
Az ültetvénynek nincs se vége, se hossza.
A busz szállítja ki az idénymunkásokat,
Délben a forró ebédet a majorból hozza.
Jancsi bácsi már hajnalban készülődik,
Kaszakővel élesre feni a metszőollóját.
Második héten megy dolgozni a közösbe,
Szereti ezt csinálni, jók a koma-kollégák.
Aznap délben óriási hófúvás kerekedett,
Januárban, a kutya nem eszi meg a telet.
Jönni a buszt főhősünk nem hallotta,
A levágott ágak recsegtek, ropogtak alatta.
A többiek már az utastérben üldögéltek,
Nem vették észre, és ott hagyták az öreget.
Most indulunk, éppen be is érünk a faluba,
Mindenki csak magával törődött, nem fura?
Az üres melegedő előtt álldogált Jancsi bácsi,
Ennek a fele sem tréfa, és elindult toronyiránt.
Tudta, hogy most minden perc sokat számít,
Szerencsére ismerte a dűlőt és minden pásztát.
Térdig érő hóban lassan eléri a falu határt,
Négy kilométer alatt ráfagyott a nagykabát.
A sofőr nem hitt a szemének, s jól megnézte,
Mert éppen indítózott, hogy visszafordul érte.
