Laci barátomnak e tavasszal nem tetszett a DDR hajdani főtere, a kaotikus-koszossá lett Alexanderplatz. De West-Berlin sem csillog úgy, mint a múlt században… Sajna. Itt a Spree folydogál, s nem a Szajna – mondaná Ady. A 9,5 milliós létszám alá zuhant magyar népesség zöme – vélem – nem vezettett soha Trabantot, vagy mint apám Wartburgot. Nekem is csupán egy kilométeres Trabi élményem van. Ex barátnőm jóvoltából, aki azért az első adandó alkalommal már VW Golffal furikáztatott… Rég volt. Más. Majd október első hétvégéjén ünnepli Németország az újraegyesítés 36. évfordulóját. Az eggyé olvadáshoz vezető rögös úton sorsdöntő jelentőségű volt az NSZK és az NDK között 1990. július 1-jén létrejött pénzügyi, gazdasági és szociális unió, melynek leglátványosabb eredménye a keletnémet márka „megkeményedése” volt. Ugye emlékeznek az előjátékra? A ’94-ben, chilei emigrációba vonult, s Dél-Amerikában elhunyt Erich Honecker 1989 őszén még köszönthette elvtársai társaságában a Német Demokratikus Köztársaság negyvenedik születésnapját. Ma már tudjuk, hogy Mihail Gorbacsov cuppantása a kelet-berlini parádé tribünjén búcsúcsók volt. A hónapok óta tartó, valódi demokráciát követelő tüntetések, a Balatonnál, Budapesten és Prágában „feledkezett” keletnémet turisták tízezrei azt sugallták a nemzetközi közvéleménynek, hogy már a DDR sem úszhatja meg a peresztrojkát, a gyökeres változásokat.
Bár szerintem az akkori magyar kormány vasfüggönyszaggató bátorsága sem vetítette automatikusan előre a berlini fal ’89 novemberi leomlását, s az 1990 októberi német újraegyesítést – egy régi álom megvalósulását! A keletnémetek 1989 utolsó heteiben, hónapjaiban elárasztották az NSZK-t, összesen 350 ezer áttelepülőt regisztráltak. A következő esztendő első félévében további, közel 200 ezer „Ossi” (keletnémet) költözött át Nyugat-Németországba, West-Berlinbe. Bonn (és személy szerint Helmut Kohl kancellár) számára világossá vált, hogy a keleti rokonok csak ott érzik magukat biztonságban, ahol a DEM az „úr”. A valutauniót megelőző szlogen így hangzott: „Ha nyugatnémet márka nem megy az NDK-ba, akkor a keletnémetek jönnek a kemény márkához.”
A nyugati termékekre kiéhezett „DDR-polgárok” már jó három hónappal a régen várt újraegyesítés előtt búcsút mondhattak puha márkájuknak, s a honeckeri „kaszinórezsim” értéktelen (?) zsetonjait „igazi” pénzre válthatták át. No meg ajándékba is kaptak fejenként 100 kőkemény márkát 1990 nyarán, úgymond rokoni üdvözlő segélyként. A „DEM-mámort” hamar követte a kijózanodás az Európai Unió legújabb régiójában. Noha lett dögivel banán és húsárú az üzletekben, ám már nem öt pfennig volt a zsömle, mint évtizedeken keresztül. S a biztos munkahelynek is fuccs lett. A nyugati autók elérhető közelségbe kerültek: napjainkban pedig a fehér hollónál is ritkábban találkozni Németország útjain Trabantokkal, Wartburgokkal, Moszkvicsokkal és Volgákkal. A pénzügyi, gazdasági és szociális uniót követő első öt esztendőben az ős-NSZK-ból 850 milliárd (!) márkát pumpáltak az új tartományokba, s 2000-re már megduplázódott a fenti gigantikus summa. A 21. század elején újabb „valuta váltás” várt a polgárokra Európa szívében. Mitagadás 2026-ban is milliók sírják vissza a kemény márkát – talán még néhány pesti és balatoni pincér is!
