Bánk bán jut eszembe… „Hazám, hazám te mindenem…” olvasva a HVG „Nagyon bele lehet szeretni ebbe az országba újra” című tavaszi cikkét, mely arról, szól, hogy „a Tisza győzelme után sokan gondolkodnak a hazaköltözésen, de egyelőre kivárnak még.” Nos, jómagam négy évtizede nősültem West-Berlinben. Befalazva, de szabadabban, mint az akkori Kádár-medencében. Nem lévén párttag, friss diplomásként csak álmodozhattam az újságíró igazolványról, ám ’79-től publikálhattam. Sőt, 1981-1983 között főiskolai diák magazaint {Tani-tani} szerkeszthettem Szakonyi Péter, régi barátom utódjaként. Ennyit a múltról. Félezer lány néhány tucat legénnyel „összezárva”, persze megérne egy-két-három misét, de hagyjuk a májusi erotikát…
A magyar gazdasági hetilap által feszegetett téma kapcsán jegyzem meg, hogy életem nagyobbik részét a szabad világban, annak is speciális csücskében eltöltve, sohasem volt alternatíva számomra a hazaköltözés. Lassan öt esztendeje nem is jártam szeretett szülőföldemen. Persze, hogy hiányzik a magyar konyha. Ezt nevezem „gasztro-honvágynak”. De ez könnyen kezelhető. Vagy én főzök „Gulasch”-t stb. a nejemnek, vagy pesti barátok röppennek a Spree-hez, amint ezt tette Laci kollégám pár hete. Jó szakács – ám őszi {sokadik} meghívásomról még sejtelme sincs…
A fővárosban színházazva, osztálytársakkal összejárva, a Balcsin vitorlázva semmi rossz élményem nincs Magyarországgal kapcsolatban. Sőt, ellenkezőleg. Imádtam a hazai vakációkat – amíg szüleim éltek. De rokonaim halálával sok minden megváltozott. Ha úgy akarod, még jobban eltávolodtam az „őshazától”. Van, hogy hetekig meg sem szólalok magyarul, csak németül, angolul, oroszul – kicsit olaszul, spanyolul, lengyelül – kommunikálok az utamba akadó turistákkal, interjú alanyokkal. Ez van, bő 35 évvel Németország újraegyesítése után, s az Orbán rezsim tavaszi buktáját követően. Bízva a szebb jövőben. Hazám – lazán!
