Belfast

Belfast két végén égeti a gyertyát, vagy inkább azt mondanám, hogy két arca van, de ez meg nem igaz, mert van több is, de három nap alatt én kettőt ismertem meg. A város, amit két éve már kerülgettem, csak az ír túrában már nem volt helye, pedig Dublintól sincs messze. Most Belfastban kezdtünk, ehhez be kellett lépnünk a Brit birodalomba, vagyis húsz fontért vízumot kell venni, mióta kiléptek az unióból. Gép sem megy oda, londoni átszállással /Stanstead) érkeztünk. A borús, hűvös, esős idő ír találmány a hőkupolák idején, de mi nem bántuk. Belfost első látásra, vagy inkább sétára egy bevásárló negyedhez hasonlít, bár kocsma is van bőséggel. Ez utóbbi persze jóval érdekesebb, s rögtön találtunk is egy isteni helyet az óratorony közelében, ahol 6 fontért mérik a Guinnest. A McHughs tán a legrégebbi pub, miután 1711 óta áll ezen a helyen. És aztán busszal mentünk három-négy megállót a Titanic negyedig.
A belfasti hajógyártás nagyon híres, 1861 óta a Harland és Wolf hajógyár épített itt 1700 kisebb-nagyobb gőzöst, ám a Titanic katasztrófája elviszi a showt. Ám ez a város akarata, hogy erre a hajóra építik az imázst, a negyedet is erről nevezték el és itt minden Titanic. Halkan jegyzem meg, hogy egy árva belfasti mágnest sem tudtam venni, mert nincs, csak olyat találni, ami a Titanicról szól. Építettek egy csili-vili múzeumot és a hajdani vörös téglás házakból, amelyek egyébkén ma is állnak, odavittek minden mozdítható tárgyat. A Titanic minden nyomát megörökítették, azt is, ahol vízrebocsátották és egy szárazdokkban kiállított hajó, a Nomadic is arról híres, hogy ő volt a kisöccs a White Star Line szolgálatában. Ez a hajó is itt épült 1911-ben, s az volt a dolga, hogy Cherborug kikötőjéből a nagy óceánjárókra vigye az utasokat. Így történt ez 1912 árprilis 10-én, amikor 274 utast vitt a Titanic fedélzetére. A gyárban fénykorában 35 ezer ember dolgozott, vagyis eltartott egy várost. Aztán az óceánjáróknak is befellegzett, s az sem mentette meg a gyárat, hogy a II. világháború idején hadihajókat, sőt repülőgépeket is építettek. Ma már csak emlék a hajógyártás, csak javítással foglalkoznak.
Belfastról az első emlékem persze nem a hajógyártás, még csak nem is egy elsüllyedt hajó, hanem a vallási háború a protestánsok és a katolikusok között. Gimnazistaként olvasta, Bernadette Devlin könyvét, aki maga is polgárjogi harcos volt, s 1972-ben az angol parlamentben felpofozta a belügyminisztert, mert az hazudott a Véres Vasárnapról.A Bloody Sunday egy békés tüntetésnak indult, s a brit katonák 13 civilt lőttek ée a Bogside kerületben. A taxisofőrünk, aki a reptérről bevitt, azt állítja, hogy ez Old Story, régóta béke van. A lelkekben persze nem tudjuk mi dúl, hiszen 1968 és 1998 között 3500-an haltak meg. Végül 1998 április 10-én húsvétkor, Nagypénteken született egy megegyezés, amely többek között közös önkormányzatról szólt, a félkatonai szervezetek leépítéséről és Észak-Írország csatlakozásáról, ha a többség majd azt akarná.Béke van, mi sem tapasztaltunk mit, ellenben azok a kapuk, amelyek régen zárva voltak, állítólag éjszakánként ma is úgy maradnak.Nem vártuk meg az estét, de kétségtelen, ma is állnak. Ahogy az emlékhelyek is az áldozatok nevével, és több házon lehet látni képeket az áldozatok rövid történetével.
Belfast nem a konyhájáról híres, s ezt igazolta is.Elsőre egy halast választottunk, a rendkívül jó minősítést kapott Fishcityt. Nemt tudom, kik ettek ott, de a Fish and chips, s a kagyló meglehetősen ízetlen volt, talán csak a garnéla volt jó. Egy másik étteremben este ugyancsak csalódás volt az ír pörkölt, amit Dublinban sokkal jobban főznek.A pincérnek a szeme sem rebbent, amikor jeleztük a csalódásunkat, ellenben a zenei ízlése kiváló, többek között Doors és Zeppelin dalokat adtak a gyenge vacsorához.