Franz Schubert szimfóniáinak ciklusa – 5-6., 8-9. –, amelyet Herbert von Karajan és a Berlini Filharmonikusok vettek fel az 1970-es évek végén, továbbra is a katalógus alapvető eleme. A felvételek megragadják a korszak berlini „jellegzetes hangzását”: selymes legato és páratlan zenekari folyékonyság, lenyűgöző erő a rézfúvósokban és ütőhangszerekben, valamint a Berlini Filharmonikusok nagylelkű akusztikája által elért tágas felvételi minőség.
Karajan vezénylése az utolsó két szimfóniában bontakozik ki teljesen: a „Befejezetlen” szimfóniában az osztrák karmester jeleskedik a titokzatos és tragikus atmoszféra megteremtésében, a „Nagy” szimfónia kétségtelenül a ciklus ékköve, ahol Karajan állandó ritmikus lüktetést tart fenn anélkül, hogy valaha is feláldozná a hangzás plasztikus szépségét, és a finálé pedig a kontrollált erő igazi demonstrációja.
Ez a műsor a vezénylés aranykorának bizonyságául szolgál, ahol a hangzási luxus Schubert zenéjének monumentális építészeti vízióját szolgálta.
