Száz éve született Fidel, s Kuba napjainkban nyomorog, áram- és élelmiszerhiány sújtja a gyönyörű karibi országot. Ahol a 80-as évek derekán töltöttem huszonöt szép, romantikus napot. Azóta folyamatosan romlott Washington viszonya a rebellis Castro-rezsimmel. S érkeztek százezrével kubai menekültek a szomszédos Floridába – köztük a vezér hugával, lányával és a CIA ügynökké lett szeretőjével – úgy közeledett a hajdani kaszinók és bordélyházak pálmafás szigete a Kremlhez. Most lesz 63 esztendeje, hogy meggyilkolták J.F. Kennedy elnököt: a jubileum kapcsán megtippelhető, hogy a harmadik világháború rémével fenyegető ’62-es karib-tengeri válságról is vetítenek majd bőven dokumentum filmeket a tévécsatornák.
Azt Volker Skierka remek biográfiájából tudtam meg, hogy Nyikita Hruscsov „nyugdíjazását” követően mosolyszünet állt be Moszkva és Havanna pragmatikus cimboraságában. A KGST-be 1972-ben belépő Kuba karizmatikus nagyvezérének szivar-ízű elvtársi csókjából csupán anno – 8 év után – kapott kóstolót Brezsnyev. A Szovjetuniót a karibi térséggel összekötő köldökzsinór véglegesen csak a berlini fal és a szocialista tábor összeomlásakor szakadt szét. Az óvatos havannai reformok, s kemény megszorítások cikk-cakk útvonalán új állomás volt, hogy a Vatikánban II. János Pál pápával is parolázott, beszélgetett Castro, az egykori jezsuita diák.
Az USA-gyűlölő venezuelai néptribunnal, Chavezzel és a lezűllött, argentin focicsillaggal, Maradonával – betegágyában is – forró barátságot ápolt „Máximo Líder” orvosokat és katonákat állomásoztatva a harmadik világban igyekezett ráhangolódni a 21. század kihívásaira, a kőolaj és deviza ínségre. A „castroizmus” nehezen kibogozható lényegéről Donald Trump birodalmában, 2026-ban is keveset tudni. De tény, hogy az USA „kiéheztető” blokádja, szankciós politikája igen megkeseríti a sokat szenvedett kubai nép hétköznapjait.
