2001. szeptember 12-én Európa nagy részén ugyanolyan hétköznap kezdődött, mint bármelyik másik szerdán. Mégis mindenki tudta, hogy valami megváltozott.
A hidegháború alig egy évtizeddel korábban ért véget. Európa jelentős része optimista korszakot élt. Magyarország két éve volt a NATO tagja, és az Európai Unióhoz való csatlakozásra készültünk. Az internet már ott volt az otthonokban, de még nem költözött a zsebünkbe. Nem volt Facebook, YouTube vagy Twitter, az okostelefon pedig még a jövőhöz tartozott. A világ egyre nyitottabbnak tűnt.
Európában lassan eltűntek a korábbi választóvonalak, a globalizáció pedig azt ígérte, hogy az áruk, az információ és az emberek egyre szabadabban mozoghatnak. Repülőre szállni egyre hétköznapibb lett. A berlini fal leomlása után felnövő új korszak egyik nagy ígérete éppen az volt, hogy a világ többé nem egymástól elzárt blokkokból áll. Aztán 2001. szeptember 11-én délután bekapcsoltuk a televíziót. És néhány óra alatt egy nyitottabbnak hitt világ hirtelen bezárult.
Először a repülőterek
A változást talán sehol sem lehetett olyan gyorsan megtapasztalni, mint a repülésben. A szeptember 11-i támadások előtt a repülőtér sokkal inkább állomás volt, mint biztonsági létesítmény. Az ellenőrzések léteztek, de össze sem hasonlíthatók a ma megszokott rendszerrel. A támadások után mindez megváltozott.
Az Egyesült Államok még 2001 novemberében létrehozta a Transportation Security Administrationt, a TSA-t, és rövid időn belül szövetségi feladattá tette az utasok és a feladott poggyászok biztonsági ellenőrzését. A következő évek újabb merényletkísérletei újabb szabályokat hoztak. Cipőt vettünk le. Folyadékot tettünk átlátszó zacskóba. Laptopot emeltünk ki a táskából. Megszoktuk a biztonsági kapukat, a testellenőrzést, a lezárt pilótafülkét. Ami kezdetben rendkívüli intézkedésnek tűnt, lassan rutinná vált. Egy ma húszéves utas számára ez egyszerűen így működik. Nem tudhatja, milyen volt előtte.
Egy támadás Amerika ellen – amelyre Európa is válaszolt
Szeptember 11. után egy nappal olyasmi történt, amire a NATO 1949-es megalakulása óta nem volt példa. A szövetség életbe léptette az 5. cikkelyt: az egyik tagállamot ért támadást valamennyi tagállam elleni támadásnak tekintette. Az 5. cikkelyt azóta sem alkalmazták más alkalommal. Ez különösen érdekes innen, Közép-Európából nézve. Magyarország mindössze két és fél éve volt NATO-tag. Egy olyan katonai szövetséghez csatlakoztunk, amelyet évtizedeken keresztül elsősorban egy lehetséges európai háború elrettentésére építettek. A szövetség kollektív védelmi mechanizmusát végül nem szomszédos vagy Európa közeli államok hadserege aktiválta. Hanem tizenkilenc terrorista és négy eltérített utasszállító repülőgép.
A NATO története ezzel maga is új korszakba lépett. A szövetség AWACS felderítő repülőgépei amerikai légtérben járőröztek, majd a NATO szerepet vállalt Afganisztánban is. A szeptember 11. előtti világ egyik alapvetése – hogy a háborút államok vívják egymással – többé nem volt magától értetődő.
A háború, amely messziről indult
2001 októberében megkezdődött az afganisztáni háború. A cél kezdetben világosnak látszott: felszámolni az al-Kaida hátországát és eltávolítani a hatalomból az azt támogató tálib rezsimet. Csakhogy a háború nem ért véget gyorsan. Évek lettek belőle, majd évtizedek. Magyar katonák is szolgáltak Afganisztánban. Egy olyan konfliktus, amely 2001 őszén távoli amerikai válaszlépésnek tűnhetett, lassan a mi történetünk részévé is vált.
Két évvel később következett Irak. Az iraki háború már jóval megosztóbb volt. Az inváziót az Egyesült Államok többek között azzal indokolta, hogy Szaddám Huszein rezsimje tömegpusztító fegyverekkel rendelkezik. Ilyen készleteket később nem találtak. A szeptember 11. után kialakult félelem azonban addigra alapvetően átformálta a politikai gondolkodást. Már nem csak arra kellett válaszolni, ami megtörtént. Arra is, ami megtörténhet.
A terror elérte Európát
Egy ideig Európa még távolról figyelhette mindezt. Aztán 2004. március 11-én Madridban, a reggeli csúcsforgalomban bombák robbantak az elővárosi vonatokon. 193 ember meghalt. Egy évvel később London következett. 2005. július 7-én három metrószerelvényen és egy autóbuszon robbantottak. 52 áldozat maradt utánuk.
Később jött Párizs. Brüsszel. Nizza. Manchester. A terrorizmus többé nem valami volt, ami New Yorkban, Kabulban vagy Bagdadban történik. Európai metróállomásokon történt. Koncerten. Kávézóban. Repülőtéren. Karácsonyi vásárban. Olyan helyeken, ahol mi is lehettünk volna. És ezzel valami más is megváltozott.
Megtanultunk gyanakodni
Szeptember 11. után nemcsak több biztonsági kapu épült. Láthatatlan határok is létrejöttek. Hirtelen fontosabb lett, ki honnan érkezik. Mi van a csomagjában? Miért utazik? Mit visel? Milyen nevet ír az útlevelébe? A nyugati társadalmakban erősödött a muszlimokkal szembeni bizalmatlanság és előítélet. Ezzel párhuzamosan egy másik vita is elkezdődött: mennyit vagyunk hajlandók feladni a magánéletünkből azért, hogy nagyobb biztonságban érezzük magunkat?
Telefonhívások. Banki tranzakciók. Utaslisták. Internetes kommunikáció. Az államok egyre több adatot akartak látni, hogy megtalálják azt a néhány embert, aki veszélyt jelenthet. A kérdés pedig azóta sem tűnt el: hol végződik a biztonság, és hol kezdődik a szabadság? Szeptember 11. után lassan hozzászoktunk ahhoz, hogy a biztonság kedvéért valamennyivel kevesebb legyen belőle.
De míg politikailag és biztonsági értelemben falakat építettünk, technológiailag soha nem látott mértékben nyitottuk ki a világot. 2001-ben még betárcsázós internet kapcsolatok működtek sok otthonban. Ma egy telefonból élőben nézhetjük, mi történik a bolygó másik oldalán. Videóhívással beszélünk kontinenseken át. Egy kattintással rendelünk egy másik országból. Automatikusan fordíttatunk nyelvek között. Mesterséges intelligenciával beszélgetünk. A fizikai világ óvatosabb lett. A digitális világ közben eltörölte a távolságot.
Huszonöt évvel később már azt is tudjuk, hogy nem szeptember 11. volt minden későbbi változás oka. A 2008-as pénzügyi válság megrendítette a globalizációba vetett gazdasági bizalmat. A 2015-ös európai migrációs válság újra határellenőrzéseket és kerítéseket hozott. A Covid-járvány idején egyik napról a másikra olyan határok zárultak le Európában, amelyekről azt hittük, soha többé nem lesznek igazán fontosak. Oroszország Ukrajna elleni háborúja pedig visszahozott valamit, amit Európában sokan már történelemkönyvi fogalomnak gondoltak: a nagy, hagyományos szárazföldi háborút. És közben újra beszélünk vámokról, kereskedelmi háborúkról, stratégiai függőségről, energiafüggetlenségről, fegyverkezésről és határvédelemről. A kilencvenes évek végének nagy álma – hogy a világ természetes iránya az egyre nagyobb nyitottság – ma már egyáltalán nem tűnik magától értetődőnek.
Talán nem szeptember 11. változtatott meg mindent
25 évvel később
Ma Brüsszelben, a NATO székházánál félárbócra engedték a zászlókat. A szövetség központjában áll egy emlékmű, amelynek része az egykori World Trade Center egyik elcsavarodott acéldarabja. Ma délután 14 óra 46 perckor – New York-i idő szerint pontosan 8 óra 46 perckor – ott is néma csenddel emlékeztek arra a pillanatra, amikor huszonöt évvel ezelőtt az első repülőgép az északi toronyba csapódott. Az emlékmű mellett az 5. cikkelyre is emlékeznek. Arra az egyetlen alkalomra a NATO történetében, amikor kimondták: egyikünk megtámadása mindannyiunk megtámadását jelenti.
Huszonöt év alatt közben felnőtt egy nemzedék, amely szeptember 11-ét már csak felvételekről ismeri. Nekik a szigorú reptéri ellenőrzés nem változás. Mindig is ott volt. Afganisztán történelmi háború. Oszama bin Laden egy tankönyvi név. Az ikertornyok pedig olyan New York-i épületek, amelyekről régi fényképek készültek.
Sokan azonban még emlékszünk az előtte lévő világra. Arra a különös néhány évre a hidegháború vége és 2001 között, amikor valóban úgy tűnt, hogy a falak lefelé jönnek, a határok lassan eltűnnek, és a világ egyre nyitottabb lesz. Talán ezért maradt szeptember 11. több egy történelmi dátumnál. Nemcsak arra emlékszünk, ami azon a keddi napon történt. Hanem arra is, milyen világban feküdtünk le előző este. És milyenben ébredtünk fel másnap.
