„Minden jó elnyeri méltó büntetését.”
közmondás
A pontosságot Apámtól örököltem. Egész életemben nagyon figyeltem, hogy időben érkezzem a megbeszélésekre, konferenciákra, értekezletekre és személyes találkozókra, hogy mások ne várjalak rám. Környezetem, munkatársaim megszokták.Érdekes módon ez a tulajdonságom, öreg koromra is megmaradt.
A múlt héten egy korábbi munkahelyemre kellett bemennem, megbeszélt időben, valamiket aláírni. Az Intézet Budán van, így a nagy forgalmú körutak helyett, kanyargós, hegyi, budai utcákon szoktam megközelíteni. Időben elindulva, most is ezt tettem. A hosszú, kanyargós utca mindkét oldalán tömött sorban kocsik parkoltak. A legnagyobb kanyarhoz érve, meglepődve láttam, hogy a kanyaron túl az utca teljes szélességét elfoglaló kukásautó áll. Megálltam, felmértem a helyzetet, amihez a szemetes autó sofőrje is hozzászólt: „Még van vagy 20 ház, ez nem rövid idő, legegyszerűbb, ha visszatolat uram.” Láttam, hogy teljesen igaza van, megkezdtem a hosszú tolatást. A kocsim, a Suzuki Vitara biztonságos, jó autó (ha az életemben a személyi renomé nagyon érdekelt volna, azt nem a kocsim márkájával, hanem a jó minőségű humorérzékkel szerettem volna elérni)
Már vagy 200 métert tolattam, mikor megláttam, hogy a hegy felüli végénél bejön az utcába két autó. Egy kis fehér Toyota és egy sötét Renault. Bekapcsoltam a villogót és dudálni kezdtem, hogy megkíméljem őket a továbbhaladás lehetetlenségétől. Megérteni látszottak, lassan tolattunk kifelé az utcából.
Aztán valami furcsa történt. A fehér Toyota hirtelen megállt. Ebben a szituációban a vezetők döntő többsége telibe találta volna. Nekem viszonylag szerencsém volt. Félrekaptam a kormányt és éppen csak súroltam a kocsit. Megálltunk. A szűk hely miatt nehézkesen szálltam ki. Hangos ordítás fogadott: „Maga mit csinált, mit tolatgat itt? Meghúzta a kocsimat, Ön a hibás! – kiabálta az egyébként szimpatikus Toyotás hölgy. Ön a tanú – mutatott rá a Renaultos úrra!”
Bűnös Vitara?
Egy pillanat – mondtam nyugodtan. Egy kukásautó elzárja az utat, áthaladni lehetetlen. A pali becsületére mondva, azonnal megértette, manőverezni kezdett, hogy megforduljon. A hölgy azonban tovább hangoskodott. Valószínűleg nagyon megijedt. Kocsijához léptem, külsérelmi nyom nem nagyon látszott, a régen lemosott kocsimról átkerült koszon kívül. Asszonyom – mondtam, ha a kocsiján valami kár keletkezett, én okoztam, nyugodjon meg, de nem tudunk tovább menni, tanácsolom, hogy forduljon meg és menjünk ki az utcából! „Nekem ne adjon tanácsokat, én tudok vezetni! – kiabálta. Nem bírtam tovább: Akkor miért állt meg? – kérdeztem. „Azt hittem parkolni akar” válaszolta. Itt? – kérdeztem, hát lát itt egy tenyérni parkolóhelyet bárhol? Nem, de mindegy, hívom a rendőrséget közölte. Tőlem a tűzoltóságot vagy az ENSZ Biztonsági Tanácsát is hívhatja, de most mennünk kell, mert jön a kukásautó, mondtam. Lefényképezte a rendszámomat és némi manőverezés után elviharzott. Valahogy én is kikeveredtem az utcából.
Kerülő úton érkeztem az intézetbe ahol már vártak. Kedves, aranyos, régi munkatársam a szőke Anitácska, meglepődve, incselkedve mondta: ” A Professzor Úr 9 percet késett!” Igen, válaszoltam, menet közben megtámadott egy 18 tagú szexéhes női humán szolgáltató turistacsoport, azokat kellett egyenként elrendeznem. „Akkor ez elég hamar ment”,- jött a humor, de legalább megérte a késést.” Meg, bólogattam megtörten.
Aztán csendesen elmeséltem a történetet megjegyezve, hogy jót akartam, de nem jól sikerült. Sajnálom, hogy másnak problémát okoztam. Komoly kár a kocsiban nem esett, de a kedélyekben igen.
Öregszem.
Nem szeretem, ha nem szeretnek.
