Kétszáz éve, a magyar költészet oltárán,
Született egy fiúgyermek, a hajnali órán.
Kicsiny tüdeje megtelik alföldi levegővel,
Ez úgy fáj neki, hogy éles sírásba tör fel.
A kies zordon Kárpátok beleremeg tőle,
Visszhangzik a rónaság, a Duna- Tisza köze.
A világot bejáró törékeny ifjú alkat,
Élő költészete soha el nem hallgat.
Több száz nyelven írott magyar gondolatok,
Sem a tartalma, sem a formája nem változott.
Ha a hosszú utadon néha meg-megállapodtál,
Olthattad szomjadat egy tiszta vízű gémeskútnál.
A nagy szárazságban sajnos elapadt a forrása,
De az ifjú nemzedék már az új kutat ássa.
Bő vízű lesz az megint, úgy, mint volt az régen,
Szégyent nem hoz ránk senki, azt megígérem.
A világ összes nagy kikötője már a tiéd.
A gémek hosszú sora emeli a bálák terhét.
A vizek ura, azon a viharvert, tépett gályán,
Csak téged hordozott a szilaj hullámok hátán.
Még ma is szereted, ha az olvasó a könyveidbe lapoz.
Aki még mindig Petőfit olvas, felemeled önmagadhoz.
Tiszta lelked nemes gondolatait vetetted papírra.
Utódaid tollából sohase száradjon ki a tinta.
Kikötői portáldaruk tonnákat emelő acélszerkezete,
Felsóhajt a tenger, a parton már annak nehéz terhe.
Munkád gyümölcsének édes íze szívünkig hatol,
Itt vagy újra közöttünk, a hangod hallom valahol.
