Baltimore-ból érkeztünk Washingtonba, amely persze nem ígért sok izgalmat, hiszen maga a belváros túl modern és unalmas, viszont a Capitoliumtól a Fehér Házig minden sarkon érdemes megállni. A történelem mély nyomokat hagyott az USA fővárosán, a hétvégeken kiránduló családok, osztályok egy nap alatt bejárhatják országuk történetet. Hasonló panoptikum a világon nincs, amely viszont ma is lüktet, a világ sorsáról tanácskoznak az egyik házban, a másik emlékműnél pedig tűntetnek ellene.
Nagy bosszúságunkra a Capitolium látogatóközpontja éppen zárva volt, a Fehér Ház Visitor Center viszont azon a szombaton is fogadott látogatókat, így a gazdag kiállításon láthattuk az amerikai elnök legfontosabb pillanatait vagy éppen a magánéletüket az uszodával, teniszpályával is ellátott Fehér Házban. Furcsamód Trumpról egyetlen kép vagy dokumentum sem volt látható. Kíváncsi volnék, hogy a késés szándékos vagy természetes, bár a volt elnök most éppen a bíróságot látogatja Manhattanben. Egyébként a legtöbb dokumentum Reagen elnökről emlékezett meg, s ebben is lehet némi elfogultság, bár kétségtelen sikeres vezetője volt az USA-nak. Ugyanakkor a világtörténelmi pillanatok sem maradtak el, mint például a Carter-Begin-Szadat találkozó. És egy washingtoni bölcsesség, amit nem felejtek el, az egy Truman idézet, miszerint „Ha Washingtonban akarsz egy barátot, szerezz egy kutyát!”
Washington D.C. az a város az USA-ban, amelyről rengeteget tudunk könyvekből, filmekről, szinte jobban ismerjük, mint egy helybeli, ám az mégis más, mint amikor ott állunk a National Mall Nemzeti Parkban, amely összeköti a Capitolium és a Fehér Ház épületét és elindulunk az egyikről a másik felé. Na, itt aztán nem lehet eltévedni, hiszen messziről látjuk az USA egyik nemzeti szimbólumát, a 169 méter magas obeliszket, a Washington-emlékművet, s az előtte elterülő Tükörmedencét. Hosszú sétára számítsunk, de csak gyalog lehet rendesen beérni és belátni ezt a hihetetlen tájépítészetet. Nem is tudom máshogy leírni, mert hasonló attrakciót, ahol minden a helyén van, mintha odaálmodták volna és semmi túlzás, semmi nagyképűség nincs ebben a nemzeti parkban. A Lincoln-emlékműhöz természetesen felmentünk, hiszen ez emblematikus helyszín, a nagy vietnámi tüntetésekről, koncertekről. Leültünk a lépcsőre és hallgattuk a gitárost, aki egy Bob Dylan dalt játszik, miközben ezt a hangulatot egy kormányellenes tüntetés ellenpontozta, ahol nincsenek többen ötvennél és orosz zászlók árnyékban Ukrajna ellen tüntettek, hogy „az amerikai dolgozók pénzén fegyvert szállítni Ukrajnának”. Az egyik washingtoni újság címlapján olvastam, hogy „Putyin emberei Washingtonban vannak” és bizonyosan így van, de ez a tüntetés nem tűnt túl sikeresnek, pedig itt is sok orosz él, csak nem sikerült őket megmozgatni. Közel van a Vietnami Veteránok Emlékműve, amely egy másik háborúra emlékeztet, az USA legnagyobb vereségére. A szürke márványfalra amit ugyancsak sokszor láttunk már a tévében, több, mint 58 ezer nevet véstek, akik meghaltak Vietnámban. Rögtön találunk is egy magyar nevet, Kovács Zoltán Alajos 1965 október 6-án esett el.
Második este, amikor úgy éreztük, hogy majdnem mindent láttunk, amit Washington D.C. kínálhat, kinyitottunk egy Coppola bort, a rendező-borász gyémánt kollekciójából, amit 17 dollárért vettünk a Walmartban. és ahogy más boltban vagy gyakran a kocsmákban is, igazolványt kértek a fiamtól. Itt még mindig szigorúan kezelik az alkoholt, szemben nálunk. Igaz, továbbra is mi vezetjük az alkoholisták világranglistáját.
