A 25 kilométeres, szintbeli kereszteződés nélküli Köln–Bonn gyorsforgalmi utat ’32-ben még „gépkocsiutcának” (Kraftwagenstrasse) nevezték hivatalosan. Dr. Konrad Adenauer már a weimari köztársaság idején felfigyelt arra, hogy a húszas években jelentősen nőtt a német városokban az automobilok száma és ezzel együtt a forgalom. Különösen a császárság lovastempójához szokott, sétálgató polgárok sínylették meg az ennek nyomán bekövetkező baleseteket. A járművek vezetői, utasai is lényegesen védtelenebbek voltak, mint napjainkban. A poros, rossz minőségű utakon pedig veszélyes kalandot jelentett a két település közötti legkisebb táv leküzdése is. Így nem csoda, hogy 1929-ben már hatezer közlekedési halottat regisztráltak Németországban, noha a négykerekűek átlagosan csak óránként 50-60 kilométeres sebességgel suhantak. (Összehasonlításul: tavaly alig háromezer ember vesztette életét a német utakon, bár a mintegy 50 millió személyautón kívül, még rengeteg más, motorizált járművet tartanak nyilván az NSZK-ban.)
Noha Adenauer kölni főpolgármester valószínűleg csak a közlekedési dugók megszüntetésére, a karambolok elkerülésére és az utazás gyorsítására gondolt, amikor politikustársaival megbízást adott a legelső sztrádaszakasz megépítésére, akarva-akaratlanul a „mobilitás korszakának” úttörőjévé is vált. A személyforgalmon kívül a teherszállítás is profitált a modern úthálózatból. Adolf Hitler 1933-as hatalomra jutását követően a goebbelsi propaganda „belekapaszkodott” a Reichsautobahn-hálózat ötletébe. A riasztó munkanélküliség lefaragásának látványos eszközévé vált a gyorsforgalmi utak építése. A Führert övező legenda így nagy építtetőként tüntethette fel a berlini kancellárt, holott inkább a rombolásban, a pusztításban volt igazán profi. Hitler 1933 júliusában Fritz Todtot bízta meg „Generalinspektor”-ként a közúti közlekedés hálózatának tempós bővítésével. Lapátból, emberből nem volt hiány!
