Zircpusztán *, ahol – pesti fiúként – tavaszi, nyári vakációmat töltöttem, anno ’68-ban egyetlen egetrengető esemény történt. Kari Bátyám háza előtt leparkolt egy helikopter. Nem éppen mezőillatú szovjet katonák pattantak ki a gigantikus kávédarálóból. Klári Néném, automatikusan hozta a saját főzetű pálinkát. S közben bakonyvidéki tájszólással panaszkodott/dicsekedett: „’45-ben minden lyányt meghágott apátok, csak engem hagytak ki…” Hét éves voltam, kisdobos – a Vígszínház szomszédságából. A fürdőkádunkba a dunai szigetről jött az álomszép kék víz.
Semmit nem értettem. Azt sem tudtam, hogy Csehszlovákia megszállása az egyenruhás, büdös turisták úticélja. Cigiztek, pisiltek, pálinkáztak {pár kiló gyümölcsöt kaptak ajándékba a tanyasiaktól} ránk gyerekekre vigyorogtak, aztán röppentek tova a csizmás legények. A tyúkok, kacsák – csúnyácska, de imádni valóan okos, kitűnő szakácsnő – nagynéném kertjében rozsdás, Wehrmacht és Vörös Hadseregtől hátramaradt sisak „itatókból” kapták a vizet – aznap is… {* Zircpuszta = irodalmi név}
