Budapest mindig is kulturális központ, még a Nagy-Magyarország idején is, amikor persze Nagyvárad, Kolozsvár és Kassa is számított, de hát az akkori művészek, mint Márai, Ady, Kós Károly és mások is előbb-utóbb Budapesten kötöttek ki. Az ötlet tehát adta magát, hogy amikor Pest, Buda és Óbuda egyesítésének 150. évfordulóját ünneplik majd a polgárok, akkor 23 kortárs magyar író tollából szülessen meg a Budapest Nagyregény. Ahogy Karácsony Gergely főpolgármester mondta a projektről: „A benne élőktől válik Budapest azzá, ami.”
MInd a 23 kerület kapott egy írót, vagy inkább az írók választották maguknak csillagot, az Erzsébetvárosról szóló fejezetet Kemény Zsófi író, költő, forgatókönyvíró jegyzi majd. Nincs tájoló, nincsenek felülről megadott szempontok, így az írók könnyen el is tévedhetnek. Erzsébetváros egyik meghatározó látványossága a bulinegyed, amit nem lehet kihagyni, mert ha bárhol a világon megkérdeznénk bárkit, miket hallott Budapestről, tuti, hogy ez lenne az egyik. Ám a kerület lakóinak egyik fele ennek közel sem örül, ők csak a zajt, szemetet, rendőrségi akciókat érzékelik. Évek óta vitáznak a lakók a vendéglátósokkal, bár most már csendesebb mederben, s a polgármester keresi a gyógyírt, hogy mindenki megbékéljen a bulikkal, hiszen az szép bevételt hoz az önkormányzatnak és hát egy városnak élnie kell. A második nagy attrakciója a kerületnek még ismertebb a világon, a zsidónegyed a maga százéves házaival és történelmi emlékeivel. Az is szépen épülget, már zsidó színház is van, az egyetlen Európában
Kemény Zsófinak nincs tehát könnyű dolga, de melyik írónak van, hiszen Óbudát az egykori vendéglőivel épp úgy nehéz megénekelni, mint mondjuk Csepelt, ahol a Weiss Manfréd Művek uralták el a kerületet. Zsófi mesélte el egyik jeles kollégámnak az erzsébetvárosi lapban, hogy most is gangos házban lakik, de már nincs az a fílingje, mint nagyapja idején, amikor tárva voltak a bejárati ajtók, az asszonyok délután kint stoppoltak meg hímeztek a gangon, átkiabáltak egymásnak keresztbe-kasul, hogy kérjenek egy kis sót-lisztet, és a szomszédokból kerültek ki a gyerekek keresztszülei. A Dob utca 53 egyébként a leggyönyörűbb szecessziós ház a környéken, Schwartz-háznak is hívják. A földszinten a legenda szerint Tony Curtis nagypapájának volt cipőfelsőrész-műhelye, amiből később hegedűkészítő műhely lett, ma pedig egy indiai étterem van. És akkor visszakanyarodhatunk a Dohány utcai zsinagógához, ahol egy szépséges-szomorú fűz emlékmű áll, levelein az elpusztított zsidók neveivel. Tony Curtis jelentős adománnyal támogatta, hogy az a zsinagóga kertjében álljon.
