A nyolcvanas évek óta West-Berlinben élek, így nem értek a magyar belpolitikához (se a focihoz). A pesti kormányból például egyetlen női minisztert sem tudnék spontán megnevezni. Én elakadtam Kudlik Júlia Deltájánál és a Tenkes/Kloss kapitányoknál. Most, hogy beköszöntött A tavasz 17 pillanata, néhány hazai barátomat, volt kedvesemet megkérdeztem arról, hogy valóban lezárul-é röviddel a (pénz) Költészet napja után az aktuális kleptomán korszak? Megosztom egyik ősrégi, értelmiségi bajtársnőm optimista válaszát…
„Remélem, hogy beválik a nyugati jóslat. Elképesztő, ami itt megy. Kafka megirigyelné. Sajnos, nem fikció. Ez a szomorú valóság. Hihetetlen mennyiségű plakát, folyton a háborúval riogatnak, sokan vakon hisznek nekik/bennük. Már régen sajnálom, hogy akár csak pár évvel ezelőtt is, nem próbáltam meg elmenni innen. Annak örülök, hogy nyugdíjas vagyok, mert az iskolánkban ugyanez zajlik. Csak kicsiben. (Az egyik politikus gyereke odajár, hallok ezt-azt. De tényleg minden úgy megy ott is, mint az országban. Rokonok kapnak állást, nem tűrik az ellenvéleményt stb.)”
Itt tartunk. Vasárnap választhatunk! Talán…