2024. május 18. (szombat) 21:57

Egy régi csata emléke

Mogyorósi Géza

A német hadsereg főparancsnoksága (Oberkommando der Wehrmacht) 1943. február 3-án jelentette be a Harmadik Birodalom rádiójában (Gd. Rundfunk) seregeik sztálingrádi kudarcát, a 200 napos csata befejeződését. Mint emlékezetes a Szovjetuniót ’41 nyarán lerohanó náci csapatok az első hetek ukrajnai sikerei dacára hamar megtorpantak. A kerek évforduló – vélem – idén fokozottan felkorbácsolja az érzelmeket: sajnos nem látom az értelmetlen „testvérháború” végét.

Az 1941 őszi, téli véres dagonyázást követően Friedrich Wilhelm Ernst Paulus (1890-1957) 6. hadserege ’42 idusán a Donyec-vidék meghódítására tett kísérletet. A németek oldalán olasz, román, horvát és magyar katonák is küzdöttek. Százezrek ott pusztultak. A 78 esztendeje befejeződött második világháború pokoli csatái közül is kiemelkedik az 1942–43 telén vívott sztálingrádi ütközet. A Moszkvától ezer kilométerre, a volgai katlanban kapitulált német tábornok, Paulus nem mindennapi pályafutása a Varsói Szerződés egyik tagállamában ért véget. Hosszú utat járt be a császárság fénykorában, Kassel közelében világra jött későbbi generális addig a pillanatig, amikor 1957-ben kommunista katonai csinnadrattával kísérték utolsó útjára Szászországban. „Hősünk” már az első világháborúban kivette részét a franciák elleni küzdelmekből. Metz és Nancy csataterein harcolt, majd a Balkánon. Végül Verdun és Isonzo poklát is megtapasztalta.

A húszas években a stuttgarti gyalogos hadosztálynál ismerkedett meg Észak-Afrika majdani sztártábornokával, Erwin Rommellel. Négy esztendővel a második világháború kirobbanása előtt már a horogkeresztes hadsereg törzstiszti karában dolgozik az ezredes: 1939-ben lesz tábornok. Katonáival részt vett Lengyelország lerohanásában, majd Belgium és Franciaország leigázásában. Utóbb Wilhelm Keitel tartott igényt a friss harci tapasztalatokat szerzett férfi tudására. A sztálini birodalmat 1941 nyarán megtámadó náci csapatok az első hetek sikerei ellenére hamar megtorpantak: a német parancsnok már ’42 karácsonyán tisztában volt azzal, hogy mínusz 30-40 fokban az embereinek nincs esélyük. Újév után tovább romlott a kiéhezett alakulatok helyzete. A csapatai felmentését hiába kérő Friedrich Paulust a Führer – éppen 80 esztendeje – 1943 elején tábornagyi rangra emelte. De az előléptetés sem tett/tehetett csodát! A Generalfeldmarschall és törzskara megadták magukat az oroszoknak.

Mindkét oldalon több százezer fegyveres vesztette életét. A szovjet hadifogolytáborokba került 110 ezer sztálingrádi német katona közül csupán hatezren tértek vissza élve. A nürnbergi perben tanúként kihallgatott F. Paulus maga is csak a moszkvai diktátor halála után, tízévnyi rabságot követően búcsúzhatott el legyőzőitől. Torsten Diedrich így ír biográfiájában a frissen szabadult rab kelet-berlini megérkezéséről: „Az NDK akkori belügyminisztere, Willi Stoph fogadja 1953. október 24-én Berlinben Paulust, aki maga döntött úgy, hogy a munkás-paraszt államban él majd… Az újonnan alapított Hadtörténeti Kutatótanács irányítását veszi át a népi rendőrség drezdai főiskoláján. A Német Demokratikus Köztársaság egy ajándék villával… köszöni meg fáradozását. A DDR vezetőivel folytatott levelezésében a »Friedrich Paulus, a német hadsereg egykori Generalfeldmarschallja« címet használja.”

A sztálingrádi eseményekkel számtalan publikáció és film foglalkozott már. Paulusról, az emberről és tisztről, aki – a bismarcki korszak végén Hessen tartományban született, s – 1957-ben, Drezdában hunyt el, ezzel szemben kevés tudható. Annyi azért igen, hogy a Szovjetunióból a Német Demokratikus Köztársaságba „hazatért” veteránt szemmel tartotta az állambiztonsági hatóság: telefonbeszélgetései, postája sem maradt titok a Stasi (Ministerium für Staatssicherheit/MfS) előtt. Friedrich Paulus hátrahagyott dokumentumaiból anno könyv jelent meg „Parancsra állok” címmel.