Krasznahorkai László sok szegletében élt a világnak, de sehol nem érezte olyan jól magát, egyetlen várost sem szeretett annyira, mint Nyugat-Berlint.És én lennék az utolsó, aki vitába száll vele, hiszen engem is lenyűgözött az a város, amikor először és sokadszor ott jártam.Először, hála Jóskának, majd Géza barátomnak töltöttem egyre több időt a Spree partján.. Nem Krasznahorkai lett volna, ha nem vallja be, ha rajta múlik, marad a fal. „Nem voltam túl népszerű a barátaim körben sem. mindig úgy éreztem, hogy ez a fal minket, nyugat-berlinieket véd.”
Az író szerint az egy olyan sziget volt, amely mindentől különbözött, „még attól is, amit én már akkor a nyugat-berlini időkből elutazván, a szabad világ különböző országaiban, városaiban láttam. Hihetetlen, szinte idealisztikus megvalósulása volt a társadalmi egyenlőségnek. Ezt ma már gyökeresen másként látom, de akkor olyan helyként éltem meg, ahol az emberek közti egyenlőség magától értetődő volt, tökmindegy, ki kicsoda, a kreuzbergi kedvenc kocsmámban ott ülő Tom Waits vagy egy teljesen ismeretlen ’68-as gyerek, aki ott maradt, és aprópénzekből élt, mert néha elpötyögött gitáron, egy húron valamit.”
Én ugyan nem találkoztam az amerikai zenésszel, viszont sok magyar sráccal, aki ott kezdett új életet és aztán csalódott a szabad világban, de nem Berlinben. Én mindig turista voltam és mindenütt jól érzetem magam, a KaDeWeben, a Tier parkban, a Múzeum szigeten, a romtemplomban és Kreuzbergben, a török negyedben is, amely ma inkább török-arab negyed.És még azt is élveztem, hogy a fal két világot választ el, mert szerettem főtt kolbászt enni egy korsó sörrel az Alexen. Ma Berlin mindkét fele egy kicsit lerobbant. Nyugat-Berlin sincs meg a hajdani hangulat, az Alexander Platz is lerobbant, szemetes és szomorú.A Fal persze senkinek sem hiányzik, a régi világrend sem, csak Berlin lett más.