Olvasom, hogy az ősszel „töltötte be a nyolcvanat Udo Kier, az elmúlt fél évszázad megbízható filmes gonosza, az élő kapocs Bódy Gábor és Lars von Trier, Gus Van Sant és Michael Bay, Madonna és Schwarzenegger, Drakula és a Holdon lakó nácik között.” Én a tengerentúli sztárrral a – lassan hat esztendeje elhunyt – schönebergi Königer úr révén találkoztam – ifjan. A kékvíz szemű germán mozicsilaggal egy szót sem váltottam, de Miklós jóvoltából „képben voltam” vele, akivel ő korábban Afrikában fogatott egy produkciót.
West-Berlin, sőt az egész Spree-parti metropolisz egy {lüktető életű!} falu volt. Ahol szinte mindenki ismert mindenkit a fal 35 esztendővel ezelőtti leomlásáig. Pár tucat színház, néhány száz kiállítóterem és vendéglő, bár. Ez volt hajdan az amerikai-brit-francia zóna, ahová a 80-as évek derekán érkeztem Pestről. Havi egy-két alkalommal a szovjet övezetet is felkerestem S-Bahnnal. Olcsóság, kopottság. Szocreál a csóró kapitalizmus szomszédságában. Elméletileg 599 kilométerre a bonni köztársaságtól. Gyakorlatilag-gondolkozásban mérföldek ezreire a jóléti NSZK-tól. De erről, majd egy másik történelem órán mesélek, a kaliforniai Udo Kier 100. születésnapja kapcsán.
