Londonban mindig megnézem, hogy a British Múzeum melletti kisutcában megvan-e még a kedvenc üzletem, nevezett Has Smith és fia esernyő boltja, amely 1830 óta áll azon a helyen. Életemben nem volt még esernyőm, Londonban sem vettem, pedig többször eláztam, de az a bolt jóval többet jelent. Valami állandóságot, hogy naponta nem építik át, nem rendezik újra a világot, hiszen vannak sarokkövek, amelyek kimérettek, amelyekhez jó visszatérni. És persze a ködös, esős Albion szerencsés, arrafelé csak belháborúk voltak, ott kő kövön megmaradt, 500 éves színházak, kocsmák, fogadók állnak ugyanazon a helyen. És megvan az én esernyő boltom is a brit világ legnagyobb dicsőségére. Persze, azért nem minden a régi, két éve jártam Londonban és meglepődve láttam, hogy egyre kevesebb múzeum ingyenes, s az új kiállítások többsége már borsos díjért látogatható. A Victoria és Albert Múzeumban a rendkívül érdekes afrikai-ázsiai építészeti kiállítás (Tropical Modernism) és az Elton John gyűjtemény már 20-20 fontot kóstál és a National Portrait Galleryban is fizetnem kellett a Six Lives vagyis a VIII. Henrik hat feleségéről szóló tárlaton. Viszont nehéz lett volna kihagyni, hiszen előző nap jártam Hampton Courtban, amely talán a legszebb angol kastély, ott élt VIII. Henrik a hat felesége közül öttel. Sajnos, a London Museum idén zárva tart, felújítják, pedig állítólag a régi kiállítása is zseniális volt.
Wimbledon persze mindent visz július elején, London több pontján kivetítőkön nézik a Djokovic, Sinner, Alcaraz meccseket. Maga Wimbledon túl drága, jegyhez jutni szinte lehetetlen.Ismerősön szerint a sétáló jegy, ami csak 100 font, ugyancsak ritka madár és azzal a két nagy és a négy közepes pályára sem lehet bemenni, azokat a meccseket kivetítőn, a dombról megnézhetik és a hölgyek ott is koccinthatnak a 99 dolláros pezsgővel. Amúgy a sör is drágább lett, most már 7 font alatt csak kivételes pubokban lehet Guinnest inni, a Red Lionban is 7.50, de azt sosem hagyjuk ki, hogy az utolsó napot ne ott fejezzük be, a White Hall szomszédságában lévő kocsmában, amely az angol miniszterelnökök kedvenc helye évszázadok óta. És a greenwichi hajókázás is már-már szertartás. Hetven percig láthatjuk Londont alulról, ha a Putnam Bridge alatt szállunk fel a katamaránra. Na, aztán Greenwichben, a metróállomástól egy utcányira van a kedvenc helyünk, a Wetterspoon hálózat kocsmája, ahol 10 fontért remek Fish and chipset lehet enni, s az árban benne van egy korsó sör is. Egyébként ánglius földön talán itt a legolcsóbb az ír barna sör, egészen pontosan 3.60 font.
Talán a világ legtöbb színháza is Londonban van, s engem mindig elképeszt, hogy majd mindegyik musicalt játszik, gagyit és klasszikust egyaránt, mert itt aztán mindegyik régi is műsoron van a Kiss me Kate-től a Hello Dollyig. Felfedeztem új darabokat is, a Charing Cross színházban Marie Curie musicalt (A story of Life and Death) adnak június 1 és július 28 között Sara Meadows rendezésében.A Leicester téri bódéban sajnos csak négy darabra kínáltak félárú jegyet, s azok egyike sem volt számomra érdekes, így a színházról ezúttal lemondtam.
Jókat ettünk, többek között indiai, japán és kínai éttermekben is. A legjobb Fish and Chipset ezúttal a Blackbird nevű pubban szolgáltak fel, Earl’s Courtnél, ahol az Anglia-Svájc meccset néztük, s miközben harsányan szurkoltak, a legjobban a szőkére festett, fekete pincérnő tombolt, nagyokat ugrált és még kurjongatott is. Mellesleg mesterien szolgálta ki a vendégeket, azonnal hozta a söröket. A szállodák egyébként ugyancsak árat emeletre. a fulhami Ibis szállodánk 40 százalékot emelt két év alatt, így ötven méterrel odébb, egy szerényebb Lily névre hallgató szállodában kötöttünk ki, ahol persze jóval szerényebb szolgáltatások és egy lelakott, piciny fürdőszoba várt. Aztán négy nap múlva átköltöztünk a Heathrow reptértől egy megállónyira lévő Átriumba, ahol ugyan valamivel többet fizettünk, de ott reggeli, sőt egy medence is volt. Igaz, a közlekedésre ráfizettünk, pénzben és időben, de megérte.
