Ifjúságom kedvenc könyve, Jr. Kurt Vonnegut „Ötös számú vágóhíd” című remekműve megdöbbentő erővel idézi fel Drezda esztelen elpusztítását. Budapesten aznap, 1945. február 13-án csitultak el a fegyverek, amikor három fázisban brit és amerikai bombák hullottak a barokk metropoliszra.
E nyáron kilenc eurós havi jeggyel vonatoztam el Berlinből Wittenberge (unalmas, csendes) városába. S ideje, hogy hamarosan Drezdába is ellátogassak, ahol a koronajárvány kitörése előtt múzeumoztam utoljára. Addig is, amíg megint eljutok Szászországba, gyermekkori élményeket idézek fel „Dresden”-ről, ahol ’45 elején 35 ezren – német civilek és külföldi foglyok – pusztultak el néhány óra leforgása alatt. Személyesen – kis srácként – negyedszázaddal a szövetségesek légitámadását követően csavarogtam először Drezda utcáin. Az NDK akkori második legnagyobb településén szembeszökően sok volt a rokkant és a romos épület. A szász város legismertebb szimbóluma, a „kövér Madam”-nak becézett, 18. századi Frauenkirche is a bombazápor áldozatává lett – álomszép kupolája két nappal az első találatokat követően omlott össze.
Hetvenhét év telt el Drezda krónikájának legsötétebb korszaka óta. Az ulbrichti, honeckeri időket háborúellenes emlékműként vészelte át az egyházi kőhalmaz. Ha születtek is tervek a Német Demokratikus Köztársaságban a hajdan 3.500 ülőhelyes, monumentális „Mi asszonyunk” templom rekonstrukciójára, az antiklerikális berlini rezsim inkább lakás- és laktanya építéssel volt elfoglalva,. No meg 1961-ben felhúzta a régi német fővárost 1989-ig kettészelő falat!
Ergo a Frauenkirche csupán az újraegyesítés után ébredhetett fel Csipkerózsika álmából. 1990-ből származik a „Drezdai felhívás”, melyhez Ludwig Güttler kiváló muzsikus és seregnyi közéleti híresség adta nevét, felszólítva a nemzetet, hogy mentsék meg az Elba-parti templomot. 1991-ben a szászországi evangélikus zsinat az újjáépítés ellen emelt szót, aggódva a magas költségek miatt – akkor még az egyházi tekintélyekkel értett egyet a szövetségi tartományok Műemlékvédelmi Hivatala is.
Aztán (a bő negyedszázada bejegyzett Frauenkirche Alapítvány létrejöttéig) kevesen kötöttek volna fogadást arra, hogy a legelső misének 288 esztendeje, 1734-ben otthont adó templomban valaha is megint istentiszteletet tartanak majd. Országos, sőt nemzetközi gyűjtés indult – nem várt sikerrel! Heinz Wissenbach az alapítvány pénzügyi igazgatója a 2005 végén újból megnyílt csodálatos, óriás kupolás építmény végső „árát” 180 millió euró teszi: a romeltakarítás és adók nélkül 131 milliós nettó költségből kereken 100 millió euró származott bel- és külhoni adományokból. A 20 ezer tonnányi (!) kőfelület egyharmada a háborús romhalmazból került ki. Megtisztításuk maga is több milliót emésztett fel. Az eredmény lenyűgöző! Szászország, sőt Európa alig kaphatott volna szebb ajándékot a békés 21. században, mint, hogy az „Elba Firenzéjében” holtából feltámasztották szeretett „kövér Madam”-jukat.
