Szerintem azért nincs telt ház, mert ez a város fideszes – hallottam a mögöttem ülő nézők egyikétől a sárospataki Művelődés Háza színháztermében, percekkel Koncz Zsuzsa koncertjének kezdete előtt. Ez így persze butaság, de a csodák forrásának kikiáltott Magyarországon még ez is elképzelhető. A nézőtéren jórészt nyuggerek ültek, akik Koncz dalain nőttek fel, s akik állítólag a kormányfő lelkes hívei, de mindenesetre lelkesen vastapsoltak a Kis Gömböcről, a Sámán Törpéről és a Várban elgurult gyógyszerről szóló daloknak is.
Sokat köszönhetünk annak hogy Bródy anno nem csupán Koncz Zsuzsa számtanleckéit írta meg, hanem idővel dalainak a szövegét is. Konczék ’64-ben épp hogy elindultak, ’64 nyarán még csak álmodtak és a lelkük összeért. S bár eszükbe nem jutott, hogy ők lesznek a Nagy Generáció, mégiscsak azzá lettek. Mivel a legújabb kori Nagy Generációnak egyelőre nyoma sincs ebben a műfajban, marad nekünk mindaz, amit a kevés között Koncz Zsuzsa is képvisel, s akinek az elmúlt tíz évben született dalaiból ugyanúgy kell kihallanunk sok mindent, miként a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas években készült felvételeiből.
A sárospataki Koncz-fellépésen a 2013-as Tündérország és a 2016-os Vadvilág és a 2020-as Szabadnak születtél című lemezeinek zászlósdalai vitték a prímet, miként e koncertturné is ez utóbbi album címét kapta. Az érezhetően az inkább a régi konczos slágerekre vágyó közönség egyetlen blokkba sűrítve kötelezően meg is kapta a nosztalgia adagját, de az igazi Konczert az említett három közérzeti album dalainak előadásával kezdődött. Az intelligensen, elegánsan felépített és kidolgozott koncertprogramot az énekesnő konferanszai hozták test-, de még inkább szellemközelbe, midőn a dalok születéséről, utóéletéről, a zenészeivel való közös munka kulisszáiról beszélt. Miképpen szóba került a szomszédban zajló háború is, az énekmikrofon állványára határozott utalásként nyilván nem véletlenül került fel az ukrán zászló színeit, a kéket és a sárgát idéző szivacsgyűrű.
Ez az este kétségtelenül arról szólt, hogyan érzi magát ebben a magyar világban, s aki 1989 előtt megtanult a sorok között olvasni, az most is bőven kamatoztathatta eme tudását. Koncz kétségbevonhatatlan profizmusa, igényessége bőven kárpótolta a háromnegyedes házat, s az együttesével (Závodi Gábor billentyűk, Tiba Sándor dob, Maróthy Zoltán gitár, Lengyelfi Miklós basszusgitár) ugyanolyan elánnal vitte koncertszínre a műsort, mintha a dugig megtelt Arénában játszanának. A sárospataki Koncz-klubbulin egyfajta unplugged blokkal emlékeztek Bódi Lászlóra, alias Cipőre, akinek az énekesnő számára írt szerzeményeit is előadták. S persze, nem maradhatott el a Kertész leszek, a Ha én rózsa volnék, a Jöjj, kedvesem, a „lesznek még szép napjaink” reményteljes előadása sem. A standing ovation ezen az estén elsősorban a maga módján politizáló, a közélet kérdéseihez a dalaival hozzászóló énekesnőnek szólt, aki sajátos időutazást kínál mindabban, ami az elmúlt ötvenöt évben történt velünk.
Soha nem követte a divatot, a dalok tartalmára, mondanivalójára koncentrált, gondolatokat, érzelmeket, lelkiállapotokat közvetített. Egyszer meg is jegyezte, nincs az a mesés ajánlat, amivel rá tudnák venni, hogy mást csináljon, mint ami a meggyőződése, mint amivel képes azonosulni. Minden dala, koncertje arról szól, hogy mit gondol a világról, mit tart fontosnak. S arról is, hogy minden dal az ő szabadsága, világértelmezése. Dalai egy rendkívüli énekesnő menthetetlenül közép-európai történelemórái nekünk és rólunk szólóan. A dalok a személyiségének szerves részeivé váltak, miközben nem ő írta őket, méltó és vállalt nagylemezei hű tükrei voltak mindannak, mindarról énekelt, ami velünk történt az eltelt évtizedekben ezen a tájékon. Az elveszett illúzióinkról, a vadvilágos és majomországos létünkről, a tündérországos álmokról, a jelbeszédről, az átfordult világunkról. S persze az utóbbi időkben legfőképpen erről is: Miért hagytuk, hogy így legyen?
