Létezik-e jó halál? címmel írt könyvet dr. Hegedűs Katalin, a Semmelweis Egyetem Magatartástudományi Intézetének docense. A szerző az egyik interjújában elmesélte, hogy a kötet az egyik budapesti könyvesbolt raktárában maradt, mert az eladók nem merték kitenni az üzlet polcaira, mondván, hogy a halállal foglalkozik. E történet is arra utal, hogy a halál változatlanul tabutéma nálunk.
Ennek feloldása nem ígérkezik könnyű feladatnak, hiszen – miként erről is beszélt Hegedűs Zsuzsa – a mai társadalom halálellenes , nem beszélünk a halálról, felkészületlenek is vagyunk a tabu száműzésére, ami pedig éppen a halálfélelmet erősíti. Vissza kellene hozni a társadalmunkba a halállal kapcsolatos szokásokat, ismereteket. S hogy ezek mennyire hiányoznak, az is jelzi, milyen sok a felületes, csupán a külsőségeket hangsúlyozó, közhelyeket mantrázó temetés, melyekből hiányzik a bensőségesség, a szeretetteliség. Több ismerősöm sem megy el szívesen temetésekre, mert szerintük álszent, képmutató, hamis ünnepélyesség övezi a szertartásokat, egyikük úgy tartja, a nagy hazugságok szertartásai ezek. Inkább külön és másik alkalommal vesznek búcsút az elhunyttól, amennyiben persze nem közvetlen családtagjukról van szó.
Persze, ezek is szélsőséges vélekedések, és mutatják a halál megítélésével kapcsolatos bizonytalanságainkat is. Hegedűs Zsuzsa is azt mondja, régen az emberek beleszülettek a gyász rítusaiba, ismerték a fekete gyászruha viselésének, a siratásnak, az egy évig tartó gyásznak a szokását, a temetés különböző elemeit. Mindennek napjainkban már nyoma sincs. Nem is beszélve arról, hogy a környezet is mintha arra késztetne, hogy a gyászolók mielőbb essenek túl a gyászukon és rövidítsék le a gyászidőszakot. Ebben talán az is benne van, hogy a környezet nem tud mit kezdeni a gyászolókkal, zavarban van, nem tudja, mit kell ilyenkor mondania gyászolónak, hogyan kell viselkednie vele szemben, de hát létezik egyáltalán olyan, hogy gyászillemtan? Van-e és lehet-e a gyásznak, a gyászolásnak illemtana?
A gyászfeldolgozást, a gyászmunkát ma már speciálisan képzett pszichológusok is segíthetik, ők azok, akik egy-egy tragikus, országos nyilvánosságot kapó esetben segítik a kisebb-nagyobb közösségek tagjainak gyászfeldolgozását. Jellemzően azonban magunkban, magunknak kell megbirkóznunk mindazzal, amit szerettünk, rokonunk, barátunk elvesztése jelent. Miközben a halálélmény feldolgozhatatlan. Talán feldolgozható lenne, ha nálunk is létezne a halál kultúrája, ha elfogadnánk végre, hogy a halál az élet része. S milyen érdekes, hogy a temetéseken az élők sokszor nem a holtat, hanem önmagukat sajnálják.
