Nem először jártam az Óperencián túl, s talán nem is utoljára. Ám mindegyik kirándulás más világot mutat, hiszen New York, Miami vagy New Orleans mintha egy másik földrészen lenne. És akkor arról a furcsa különbségről még nem is írtam, hogy New Orleans sem ugyanaz volt a Katrina hurrikán után, mint előtte, márpedig én mindkettőt láttam. Diákkori álmom volt, hogy elmegyek a Mardi Grasra, hiszen a Szelid motorosok című film az egyik alapélményem volt, afféle kult-sarokkő. És New York is azt enyém volt, mielőtt arra jártam, miután túl sok kötődik a városhoz az amerikai kultúrából. Miamit elkerültem volna, mert a floridai tengerpart nélkül lehet élni, de amikor egy bérelt kocsival elgurultunk Key Westig, a természet szépsége ragadott el, s értettem Hemingwayt, hogy ott élt évekig egy hajóval és néhány macskával, és persze a harmadik feleségével. Las Vegasba egy filmvásárra kísértem el a barátomat, de nem bántam, mert megértettem valamit a végtelen luxusból, hogy a kaszinók körítése az üzleti észe, s még Velencét is felhúzták csatornákkal, meg az Eiffel tornyot. S a kényelmes amerikaiak beérték a szivárvány világgal, úgy érezték, hogy el sem kell utazniuk Európába, mert itt kicsiben megvan ugyanaz.
Én sosem tudnék Amerikában élni, ahogy az amerikaiak többségének sem hiányzik Európa, többségük nem is nagyon lépi át a texasi vagy a floridai határt. Ám a kíváncsiság nagy úr, azt is látnunk, amely nem a mi otthonunk, hogy akár egy puzzle-t, összerakjuk a világot. Ezért utaztam világéletemben, s fogok is, amíg a lábam visz előre. És van egy hülye szokásom, minden apróságot, amit útközben összeszedtem, térképet, múzeumi belépőt, számlát, újságot, utólag beborítékolom és egyszer majd előveszem, hogy felidézzem, merre barangoltam. persze, az íróembernek van még egy szerencséje, hogy hazatérve, leírja az útját. Egy ideje, nekem ez is megvan. Nem is gondolnánk, milyen feledékenyek vagyunk, az agyunk sok mindent töröl, hely híján, amire érdemes emlékezni.
Most nem Amerikába készültünk, az eredeti útvonal Kuba lett volna, de miután a társaságból többen kiváltak, s közben a repülőjegy ára is elszállt, Dani fiammal úgy döntöttünk, hogy az USA keleti partját célozzuk meg, ő még úgysem járt Amerikában. A Baltimore-Washington-New York-Boston logikus túrának tűnt, meg is terveztem az utolsó részletig, bár a február Bostonban kicsit zimankósnak ígérkezett, akkor még nem is tudtam, mennyire. És akkor jött egy S kanyar, Dani ugyanis kiderítette, hogy a Springsteen amerikai turné következő állomása Houstonban lesz, s azt még elérhetjük, ha ott kezdjük a túrát. Eredetileg úgy terveztük, hogy nyáron valamelyik európai Springsteen koncertre elmegyünk, de a texasi még izgalmasabbnak ígérkezett és olcsóbbnak is. A kitérő ugyanis csak a 150 dolláros United járat költségével emelte az út árát. A republikánus Texasban féláron kínálták a jegyeket és még így sem volt telt ház a Toyota Centerben. A hangulat viszont fölöttébb emelkedett volt, aki demokrata Texasban, az nagyon az. Houston belvárosa egy unalmas irodahalmaz, reggel kilenckor meg egy kávét sem tudtunk meginni, mert az a kevés vendéglátóhely is csak este nyit ki. Egyébként a reptéren sem értette a tisztviselő, mit keresünk erre, hiszen turistát itt ritkán látnak. Talán ha Dallasban járunk, ott rá lehetett volna fogni Jockyra.
Baltimore sem népszerű a turista bédekkerek szerint, hiszen a közbiztonsága nem túl híres, a lakosság többsége fekete és nem éppen jómódúak, így az utazóknak nappal is csak bizonyos negyedeket ajánlanak felkeresni. Mi jól éreztük magunkat, igaz, amikor a világ legrégebbi piacán, a Lexington Marketen megkérdeztünk egy fekete rendőrt, hogy merre találjuk az Edgar Alan Poe múzeumot, akkor lebeszélt róla, miszerint neki fegyvere van , de ő sem megy oda. Washington más arcát mutatta, a belvárosa ugyancsak modern házakból áll, de a Capitoliumtól a Fehér Házig hosszú az út, s minden sarkon van egy szimbolikus emlékhely, a Lincoln Memorialtól a Washington Monumentig, a II. világháborús emlékműtől a Vietnámi emlékhelyig, ahol 58318 katona nevét tüntettek fel, akik ott estek el, s amelyeket ismerni véltem, pedig sosem jártam ott. Két nap sem elég, hogy bejárjuk. New Yorkban húsz év után jártam be ugyanazokat a helyeket, amit sem változott, legfeljebb még több felhőkarcoló tette zsúfoltabbá Manhattant és február végén és özönlöttek a turisták. A Central Parkot sosem hagynám ki, most is bebarangoltuk, és a MoMa-nál is érdemes sorban állni, hiszen a kedvencünk, az Avignoni kisasszonyok még mindig a gyűjtemény része. Danit kivittem a Harlembe is, de az ma már egy unalmas lakóteleppé szelídült, az Apolló színház sem kínált jó koncertet. A Times Square éjjel-nappal zsúfolt, mozdulni sem lehet. Csak egyszer állították meg a forgalmat, amikor a rajongók Shakirát várták, de nem tudom, előkerült-e az énekesnő, mert nem nem vártuk meg. Viszont találtunk a 41. utcán egy olcsó, hangulatos kocsmát, s négy napig minden este ott ittuk a Boston Lagert. Boston mínuszokkal fogadott, s így a napi 15-20 kilométeres gyaloglás ott már nem mindig volt kedvemre való, de Dani nem hagyott békén, minden zugát bejártuk. Benyitottunk a bostoni teadélutánra is, megkóstoltuk az öt historikus teát és követtük a kerámiával kirakott vonalat, amely elvezetett a történelmi helyekre. A Kennedy múzeum és könyvtár egy másik túra volt, a város szélén, egy nagy szelet az amerikai történelemből, egy elnökről, aki három év alatt is emlékezeteset alkotott. A Harvardra is benéztünk, hajtottuk a tengeri herkentyűket, rákokat, halakat, osztrigákat ettünk, hiszen ez az egyetemi város gasztro paradicsom is.
