A Spree-parti Múzeum-sziget szomszédságában, egy {Art Déco} műtárgyban gyönyörködve elegyedtem szóba egy idős, hajlott hátú német úrral. Amikor meghallotta, hogy magyar vagyok előkapott egy réges-régi, fekete-fehér fényképet. A fotó Egerben készült még a múlt század 60-as éveiben. Egy keletnémet trió szállodai fellépésén. A dobnál történetünk hőse ült fehér szmoking kabátban, passzentos, mandzsettagombos ingben. A második világháború kitörésekor született berlini bácsi, szép németséggel, büszkén mesélte, hogy két érettségije is van. Mert a fal 1961-es megépítése előtt – mivel nem volt kommunista – nem mehetett az NDK-ban egyetemre, ezért a a világváros nyugati felében is próbálkozott. De a családalapítás és a történelem közbeszólt, így Lothar – miként bemutatkozott – laboráns lett. Aztán a 70-es évektől Ladák, Volgák, Wartburgok „elvtársi sofőrje”: igaz továbbra sem volt párttag.
S a zene? Nos a hobbi muzsikus, hol két, hol három kollégájával főleg vállalati bulikon, szakszervezeti bálokon játszott. A kvártett néha nyolc lánynak is udvarolt szinkronban. Egyszer-egyszer a baráti KGST tagállamokba is elmerészkedtek csereüdüléses alapon a sokoldalú zenészek. Sajnos két hangszeres cimborája már halott és 2009-ben felesége is elhunyt – hallom Lothartól. Újabb fénykép (ezúttal színes) kerül elő a nyárias berlini napsütésben. Egy saláták között heverő teknőst látok, melyet az ezredfodulón vett nejének az öregúr. Az özvegyember páncélozott örökségéről – csecsemőkortól napjainkig – még számos fotót mutatott Lothar, majd elköszönt. Megjegyezve, hogy ennyit és ilyen jól tavaly beszélgetett utoljára: akkor a fiaival.
