A nyolcvanas évek derekán 25 napot turistáskodtam Fidel Castro napsütötte, fura birodalmában. Kánikula januárban, barátságos emberek, jegyrendszer, élelmiszerhiány. Csokibarnára sülve tértem vissza a Kádár-medencébe, s egyre jobban odafigyeltem a Kubából érkező híradásokra.
A privát szférájára mindig is aggályosan ügyelő kubai nagyvezér – Máximo Líder – 80. születésnapjának megünneplése 2006 augusztusában a megszokottnál jóval csendesebbre sikeredett. Mit is ért volna a havannai show a legendás rétori erényekkel megáldott, szakállas ős-forradalmár nélkül? A harci egyenruháját pizsamapótló {„imperialista”} jogging-öltönyre felcserélő Castro „fájó hiányát” a világpolitika porondján némileg feledtethette az a remek életrajzi kötet, mely Volker Skierka tollából jelent meg – anno harmadik kiadásban – a német nyelvterületen. Az Egon-Erwin-Kisch-Díjas szerző, mint a Süddeutsche Zeitung latin-amerikai tudósítója dolgozott évekig az egzotikus, puskapor szagú régióban. Így testközelből tapasztalhatta meg a 20. század második felének egyik legizgalmasabb és legtöbbet vitatott személyiségét körüllengő mítoszt.
Skierka „Fidel Castro” című vaskos könyve a Spanyolországból származó nagybirtokos apa és a 25 évvel fiatalabb házvezetőnője frigyéből született törvénytelen gyermek szokatlan pályáját követi figyelemmel – olvasmányos stílusban. Tudták Önök, hogy a Santiago de Cuba-i jezsuita internátus kiskamasz lakója, Fidel Castro Ruz „My good friend Roosevelt…” kezdetű, kézírásos angol nyelvű levélben kért tíz dolcsit a washingtoni elnöktől? Arra hivatkozott, hogy még sohasem látott eredetiben, ilyen szép, zöldhasú bankót! Hallott a kedves Olvasó arról, hogy az ugyanabban az esztendőben, 1940-ben megválasztott kubai államfő (a későbbi puccsista) Batista kormányában két Moszkvához hű kommunista miniszter is volt? Az ő maffiabarát diktatúrájának megdöntésére tett aztán sikertelen kísérletet a három doktori címet szerzett, bozontos nőcsábász Castro: ’53-ban.
27 esztendősen rabság, majd gerillaharc következett. A számos ellene tervezett merényletet megúszó „Máximo Líder” volt – olvasom – az 1959-ben győzedelmeskedett cukor-szigeti forradalom „szíve”. Öccsét, Rault – aki majdan „ideiglenesen” átvette a havannai stafétabotot tőle – a mozgalom „ökleként” emlegették. A réges-rég elhunyt argentin orvos, Che Guevara volt a dzsungel-trió „esze”. {„Che” a ’68-as európai ifjúsági forrongás popikonjává is vált! Arcképe 2023-ban is pompás, jubileumi trikó motívum…}
Gondolták Önök, hogy Fidel Castro (1926-2016) pár nappal Batista – teljes nevén Fulgencio Batista y Zaldívar – és korrupt bandája elűzése után a „Kommunizmus ellen” című cikkében a ’Bohemia’ hasábjain úgy fogalmazott, hogy „új kormánya mindenféle kapcsolatot elutasít diktatórikus államokkal (…) első helyen a Szovjetunióval”. Mint írta „a legkisebb összhang sem lehet azok között, akik hozzákezdtek a nép emancipálásához és azok között, akik egy tucatnyi európai országban elnyomják a szabadságot és lelődözték a védtelen magyar embereket {az 1956-os forradalomban}…” Hm.
Aztán ahogy romlott Washington viszonya a rebellis Castro-rezsimmel, s százezrével érkeztek kubai menekültek, no meg spiónok a szomszédos Floridába – köztük Fidel hugával, lányával és a CIA ügynökké lett szeretőjével – úgy közeledett a hajdani kaszinók és bordélyházak pálmafás szigete a Kremlhez. Most lesz 60 éve, hogy meggyilkolták Kennedy elnököt: a jubileum kapcsán megtippelhető, hogy a harmadik világháború rémével fenyegető ’62-es karib-tengeri válságról is vetítenek majd bőven dokumentumfilmeket a tévécsatornák. Azt Skierka remek biográfiájából tudtam meg, hogy Hruscsov „nyugdíjazását” követően mosolyszünet állt be Moszkva és Havanna pragmatikus cimboraságában. A KGST-be 1972-ben belépő Kuba karizmatikus nagyvezérének szivar-ízű elvtársi csókjából csupán anno – 8 esztendő után – kapott kóstolót Brezsnyev. A Szovjetuniót a karibi térséggel összekötő köldökzsinór véglegesen csak a berlini fal és a szocialista tábor összeomlásakor szakadt szét. Az óvatos havannai reformok, s kemény megszorítások cikk-cakk útvonalán új állomás volt, hogy a Vatikánban II. János Pál pápával is parolázott, beszélgetett Castro, az egykori jezsuitadiák.
Az USA-gyűlölő venezuelai néptribunnal, Chavezzel és a lezűllött, argentin focicsillaggal, Maradonával – betegágyában is – forró barátságot ápoló „Máximo Líder” orvosokat és katonákat állomásoztatva a harmadik világban igyekezett ráhangolódni a 21. század kihívásaira, a kőolaj és deviza ínségre. A „castroizmus” nehezen kibogozható lényegéről is szól Volker Skierka német nyelvű, lenyűgöző biográfiája, melyet sokan csak akkor vettek kézbe, midőn Fidel Castro (90 évesen) 2016-ban kilehelte a lelkét.
