Biatorbágy szűkebb hazája Bihari Zoltánnak, aki keményfedeles, 240 oldalas kötetet szentelt a településnek, mely a közelmúltban csatlakozott az Etyek-Budai borvidékhez. A hajdan híres környék szinte összes falva tartogat meglepetést, melyeket körös-körül szőlő borított. Galgóczy Károly réges-rég így írt Biáról: „A nép életfoglalkozásában legelső helyet a szőlőmívelés foglal, melyet szorgalommal s ügyességgel is kezel.” A szociológus szerző – aki egyben könyves szakember – szerint „a nagy törést és pusztulást az Amerikából érkező filoxéravész hozta el, amely az egész borvidékre sorsdöntő hatással volt. Korábbi termesztő/termelő jelentőségét soha nem nyerte vissza. Bián és Torbágyon a szőlőterületek mintegy felét telepítették újra, helyüket részben átvették más gyümölcsök. A szüretek hangulata a két háború között rövid időre visszatért. Azonban a II. világháború utáni sváb kitelepítés, a kollektivizálás, és a fővároshoz egyre jobban kötődő életforma végképp megtörte a két szomszédos, 1966 óta egyesült települések szőlőművelését.”
A harmadik évezredben ígéretes megújulásnak lehetünk szemtanúi: „megjelent a professzionalításra törekvő borkészítés, a megmaradt ürgehegyi présházak és pincék helyi védettség alá kerültek, melyekben egyre gyakrabban jó minőségű helyi itókát találunk. Számos borosgazda őrzi a nagy- és dédszülők örökségét, a szőlő és bor szeretetét. Sokan pedig képzett borászként, etyeki hegyközségi tagként készítik a meszes, agyagos talajon termett szőlőjük nedűjét. A Borosgazdák, pincék, történetek alcímű kötet a kezdetektől veszi sorra Bia és Torbágy korabeli szőlőművelését. Számos helytörténeti írással, visszaemlékezéssel, majd a mai Biatorbágy aktív borosgazdáinak személyes élményeit, indíttatásait, gyakran évszázados családtörténetüket ismerhetjük meg” – fogalmaz művéről Bihari úr.
