Ágh István Kidöntött fáink suttogása című könyvének első, terjedelmileg leghosszabb ciklusa részletekben gazdag, izgalmas családtörténet, amely a 17. század végéig nyúlik vissza, és ezzel párhuzamosan a szülőhely, Felsőiszkáz története is a 12-13. századtól, de végül is Ágh István gyermekkorát ismerjük meg, úgy, ahogyan a szerző megélte és emlékezik reá.
A második ciklusban (Egymás mellett) az egyetemi diákévek alatti szerelmek, két házasság és a közötte eltelt idő, az otthonteremtés nehézségei és izgalmai jelennek meg. „A prózaíró költő Ágh István szerencsére nem ír költői prózát. Talán mert ösztönösen érzi, tudja, hogy az igazi próza költészete nem a költői prózából árad. Holott eredendően lírikus alkata mellett témája is csábíthatná erre, három kisregényének közös anyaga és mondanivalója, amely igazán költői: szerelmekkel átszőtt ifjúsága. A megélt szerelmek fantasztikuma, gyötrelme és tündérálma. …De ezeket a kisregényeket nem a klasszikus értelemben vett szabálytalanság, illetőleg a mai magyar próza egy részének sablonos szabálytalanságaitól való különbözés óvja meg az első személyben előadott, vallomásos szerelmi önéletírások fő veszedelmétől, az ellilulástól, hanem a szöveg írói formáját kialakító szövésmód és szövésminta, vagy ha tetszik: az eredeti elbeszélői hangképzés és intonáció.” (Domokos Mátyás) A záró ciklus (Virágárok) az Eötvös-kollégista múltat és a hatvanas-hetvenes évek Budapestjét, a költő számára meghatározó értelmiségi közeget eleveníti meg, ír Kondor Béláról, Sinka Istvánról, Pilinszky Jánosról, Huszárik Zoltánról, Sarkadi Imréről. Az utolsó írás személyes vallomás bátyjáról, Nagy László költőről.
