Már Bécsben is ritkán látni paripákat! A fogatosok és turisták bánatára, az állatvédők és utcaseprők örömére… Más metropoliszokban a 20 század derekán vették át a fémjárgányok a személyszállítást, teherfuvarozást. A ló loholás tempója – kocsi elé fogva, avagy nyeregben – évezredeken át meghatározta az emberiség „sebességét”. A közlekedés modernizálásában, gyorsulásában főszerep jutott az ipari forradalom hajnalán a vasútnak, később a villamosnak.
Plusz-mínusz öt évszázada beszélünk a – már a középkorban ismert – ember és/vagy ló vonatású síneszközökről. Később a 19. század hajnalán a gőzmozdony volt a nagy csoda. Immáron 177 esztendeje, hogy Pest és Vác között átadták az első vasútvonalat. A kiegyezés utáni korszakba repíti az olvasót az erdélyi Pro Print kiadó szép kötete. Gidó Csaba: Vasszekér és mozdonygőz című, jó 300 oldalas műve a székelyföldi vasút történetét (1868-1915) meséli el.
A szerző megállapítja: „ A 19. század egyik legjelentősebb technikai találmánya a gőzmozdony. A székelyföldi társadalom a vasúttól remélte gazdasági, társadalmi problémáinak megoldását, periférikus helyzetének megszűnését, a magyarországi infrastrukturális hálózatba való integrációját. A mai székelyföldi vasúthálózat 1868–1915 között épült ki.” A regionális vasútvonalak rövid szakaszokban, időbeni eltolódással és hiányosan készültek el. A könyv végigkíséri ezen vonalaknak az építéstörténetét, de ugyanakkor bemutatja a vasúttervezés, majd a sínforgalom gazdasági, társadalmi, morfológiai és kulturális hatását is.
